Hol van a méltó helye Csontváry Kosztka Tivadarnak a művészettörténetben és hol a kiállítóterekben? Feldolgozott-e az életmű, láthatók-e az alkotások? Ezektől a kérdésektől hangos manapság a művészeti közbeszéd a fővárosi kiállítás apropóján. Magától értetődő tehát Csontváryról azzal az emberrel beszélgetni, aki kiemelten fontos szerepet játszott abban, hogy a művek állandó otthont kaptak Pécsen, miközben részt vett a pécsi Múzeumutca létrejöttében, a Modern Magyar Képtár anyagának gazdagításában magángyűjtemények és művészhagyatékok befogadásával. Romváry Ferenc elismeri, hogy nem lett volna esélye mindezeket véghezvinni olyan emberek nélkül, akik kellő politikai hátszéllel és hatalommal, egyszersmind kulturális igénnyel, a művészetekre való fogékonysággal rendelkeztek a helyi országgyűlési képviselő Aczél Györgytől az igazi mentor Takács Gyula tanácselnök-helyettesen át az ország egyik legprogresszívebb megyei múzeumát vezető Hárs Éváig. Ma már történelem, de a hatvanas években még a jelenidőhöz tartozott, amikor egy olyan Zsolnay igazgatta a múzeumi tárlókban a tárgyakat, aki még megélte a dinasztia fénykorát, amikor Martyn Ferenc a bányászokból képzett szocreál festőkkel hadakozott, amikor a művészeti gimnazista Pinczehelyiék akasztgatták a képeket a képtár első állandó kiállításán, amikor Németh Lajos először vehette szemügyre a raktárak mélyéről előszedett Csontvárykat, és amikor huszonnyolc pesti vonatút és tizenegy szerződésvariáció után egyezett meg a pécsi múzeum Gerlóczy Gedeonnal a műtárgyak elhelyezéséről.
Bár nem egyenes útja vezetett a pályára, végül a művészettörténetet választotta.
Jó darabig nem voltam tisztában azzal, hogy mivel foglalkoznék szívesen. 1958-ban filozófia szakra vettek fel, ami valójában rettenetesen távol állt tőlem; őrült szerencsém volt azzal, hogy Lukács György indexre került, és megszüntették a filozófia szakot. Átkerültem a pedagógia-pszichológia szakra, közben a művészettörténetet is végeztem, egy darabig billegett a dolog, hogy a pszichológiát vagy a művészettörténetet válasszam. Végül a Magyar Nemzeti Galéria, Németh Lajos és Csontváry döntötte el helyettem a kérdést, valamint az, hogy az Aga és az Ibrahim utca sarkán lévő nevelőotthonban, ahol gyakorlaton vettem részt, olyan életsorsokat ismertem meg, hogy ez a mély kút végleg elriasztott attól a pályától. A galériában 1962–63-ban voltam gyakorlaton, az első félév volt a kötelező, a második szerelemből történt, annyira jól éreztem magam Bodnár Éva mellett. Ekkor zajlott Németh Lajos és Csontváry nagy találkozása, sameszként én kísértem Németh Lajost a raktárakba, ültem mellette órákon keresztül, amikor az előszedett képeket vizsgálta.
Friss diplomával végül Pécsre került. Saját döntése volt?
A Galéria alagsorában ültünk egy évfolyamtársnőmmel, Nagy Ildikóval. Odajött hozzánk Pogány Ö. Gábor, hogy a pécsi múzeumba keresnek egy fiút, lenne-e kedvem lemenni. Elmentem Zádor Annához tanácsot kérni. Két dolgot javasolt: először menjek el Hárs Évához, az elődömhöz, akit úgy rúgtak ki onnan, hogy amikor elment kandidatúrára, kiadták a munkakönyvét, mert meg akartak tőle szabadulni. Akkor nagy harc dúlt a pécsi művészek között. Létezett a Martyn-kör, a Hatok (Martyn, Bizse, Lantos, Simon, Soltra, Kelle), velük szemben pedig a szocreál festők, bányászok, rajztanárok, akik ki akarták nyírni ezt a társaságot. Hárs Éva Martynékat támogatta, akik a modern, européer művészetet képviselték, a közízlés pedig, valljuk be, inkább konzervatív, tehát a szakkörösök mellé állt. Zádor Anna azt is mondta, hogy menjek el Martynhoz is. Bejelentkeztem Hárs Évánál, megkérdeztem, hogy ha elvállalom a munkát, az sérti-e az ő érdekeit. Azt mondta, nem, mert három évre leköti a kandidatúra, utána pedig lesz, ami lesz. Martynnál is bemutatkoztam, aki tudta, hogy kilőtték Hárs Évát, aki őt szentként tisztelte, és mindenben támogatta a munkáját. Hárs Éva később visszajött, de nem piszkált ki engem, hanem Aradi Nóra segítségével kapott a múzeum egy újabb státust.
Mi fogadta Pécsen? A vidéki múzeumok nemigen foglalkoztattak művészettörténészt.
A forradalmat az indította el, hogy 1957-ben Gegesi Kiss Pál orvos egy gyűjteménydarabot átadott a múzeumnak, Dombay János régész-múzeumigazgató és Palkó Sándor megyei tanácselnök pedig ezt befogadta, így létrejött a Modern Magyar Képtár. Gondoljunk bele, ekkor Veszprémben Papp János még akasztatott. De Pécsen olyan pártitkár volt, mint Rapai Gyula, olyan tanácselnök, mint Palkó, aki egy modern képtárat hozott létre, és olyan régész-igazgató, aki 1951-ben befogadta a Zsolnay-gyűjteményt, amit ezzel megmentett a pusztulástól. 1963. augusztus 1-jén kerültem Pécsre. Én voltam akkor az ország egyetlen, vidéki múzeumban dolgozó művészettörténésze. Kovács Péter és Kovalovszky Márta egy évvel előbb költöztek Székesfehérvárra, de kezdetben az egyikük Tácon, a másikuk Fehérváron egy zeneiskolában volt státusban.
Említette, hogy a Galériában összehozta a sors Csontváryval; ez a kapcsolat azután egy életen át megmaradt, hiszen szerepet játszott a múzeum alapításában.
A nyilvánosság akkor nem igazán ismerte Csontváryt, mert a műveket raktárakban őrizték. Akkor jöttek Kovács Péterék tárgyalni arról, hogy lehetne egy Csontváry-kiállítás Fehérváron. De nekem megadatott, hogy már korábban is láttam Csontváryt, mégpedig Tompa Kálmán műgyűjtőnél, a művészek orvosánál, ahol hetente egyszer összejött egy társaság, Ferenczy Béni, Illyés Gyula, Pécsi Sándor, Supka Géza és sokan mások, és rokoni kapcsolatok révén egyszer bekerülhettem ebbe a társaságba. Ültem egy kis faragott széken, ezt ma is őrzöm, velem szemben lógott a falon a Római-híd Mostarban. Erre az ismeretségre alapozva mertem később felhívni Tompa Kálmánt, hogy a múzeum számára megszerezzem a gyűjteményt.
A múzeumutcából akkor még nem létezett semmi, hiszen a gyűjtemények később kerültek oda.
A Zsolnay Múzeum már létezett, az 1951-ben átvett Zsolnay-gyűjtemény elhelyezésére a néprajzos Kodolányi János az akkor óvodaként, bölcsődeként, valamint magánlakásként üzemelő Káptalan utca 2.-t ajánlotta, és sikerült is elérnie a városnál és a megyénél, Dombay és Palkó támogatásával, hogy az épület átkerüljön a múzeumhoz.
Aczélnak mikortól volt itt szerepe? Országgyűlési képviselőként a pécsi ügyekben való közreműködése ismert.
Már 1945-től országgyűlési képviselő volt, de akkor még nem játszott szerepet, börtönben is ült egy darabig. Ne vegyük el ezt az érdemet Palkótól és Rapaitól, akik ösztönösen érezték, hogy mit jelent egy Zsolnay, holott az ötvenes években, de még akkor is, amikor idekerültem, a szecesszió és az art deco „entartete Kunstnak” számított. Dombay pontosan azért hívta Pécsre Hárs Évát, hogy valaki foglalkozzon a Zsolnayval, és nekem is ebben a múzeumban volt az első pozícióm. Nikelszky Géza bácsi 1899 óta volt a gyár tervezője, ő hozta át az anyagot, és ő állította össze az első leltárkönyvet, átmentett fazonkönyveket, mintalapokat. Dobrovits Aladár és Tasnádiné Marik Klára rendezte az első állandó kiállítást, a második 1973-ban nyílt, a harmadik 2007-ben. Az anyag nem sokat változott, a tálalás igen. Szerintem a legjobb az volt, amit Hárs Éva rendezett 1973-ban Zsolnay Margit néni segítségével, aki valóban értett hozzá, hiszen nemcsak hogy Zsolnaynak született, de ő hozta létre a gyári múzeumot 1928-ban. Az én időmben is rendszeresen bejárt, a hivatalsegéddel frászt kaptunk, mert remegő kézzel rakosgatta a dolgokat, mindig féltünk, hogy valamit leejt. Soha nem ejtett le semmit. Rengeteget lehetett tőle tanulni. Hárs Éva is rendkívüli módon tisztelte, az ő gondozásával jelent meg aztán az a kötet, amelyet a mama, Zsolnay Teréz, Vilmos leánya százezer sajtcédulából írt meg, Margit néni fordította le németből, és Hárs Éva rendezte sajtó alá. Alapkönyv, ebből lehet a teljes történetet hitelesen megismerni. Margit néninél laktam egy évig albérletben, amikor idekerültem, ebédelni Matyasovszky-Zsolnay Péter szüleihez jártam.
Zsolnay és Pécs kapcsolata egyértelmű. Az már kevésbé, hogy miért választotta éppen Pécset Gegesi Kiss Pál a gyűjteménye elhelyezésére?
Szombathelyi születésű volt, házalt ott is és több helyen, de sehol sem fogadták be. Martynnal jóban volt, az ő javaslatára született meg a megállapodás. Ez volt tehát 1957-ben. Hárs Éva is örömmel fogadta, hogy lesz itt egy képtár. Valamilyen módon kapcsolatba tudott kerülni Tamás Henrikkel is, ennek köszönhetően, mielőtt Tamás öngyilkos lett, a gyűjteménye egy részét Pécsnek adta, és a felesége még egy gyűjteményrésszel megtoldotta az anyagot. Dési Huber Stefike is adott Dési Hubereket, Gábor Jenő és mások szintén adtak műveket. Eseményszámba ment, hogy mi történik Pécsen, mert nem voltak képtárak. Sok művész szerette ezt a megoldást, mert félt attól, hogy a hagyatéka rossz sorsra kerül. Ezer tétel állt már a Rákóczi úti néprajzi raktárban, mikor Pécsre kerültem, a tárgyak közé voltak bestószolva a képek. Hamarosan közölték velem, hogy októberben megnyílik a Modern Magyar Képtár, ehhez megkaptuk a Dózsa vendéglőt a Szabadság út 2. alatt, rendezzem meg a kiállítást. Kérdeztem, hogy ki fog nekem segíteni. Mondták, majd küldenek néhány művészeti gimnazistát. Meg is érkeztek. Az egyik volt Pinczehelyi Sándor, a másik Valkó László, a harmadik Proksza László, aki később fotós lett, a negyedik fiú tipográfus Szekszárdon, Víg Pista pedig pár év múlva Svédországba disszidált, ott lett képzőművész. Kezdtük lapozgatni a képeket és válogatni. Az első nagy csatámat az építésszel és a helyi művészekkel kellett megvívni, akik életükben nem láttak rendes képtárat (a Magyar Nemzeti Galéria csak egy hónappal előzte meg a pécsit). Teknőboltozatos nagy helyiség volt, ami a két világháború között épült, minden falat más színűre festettek, két méter magasságban pedig neoncsöveket befogadó bádogdobozokat építettek, én pedig tudtam, hogy Gegesi Derkovitsa egy méter húsz centis. Ha ezt fel akarjuk akasztani, a padlótól negyven centi magasan lesz az alja ahhoz, hogy ne lógjon felül bele a lámpatestbe.
Hogyan sikerült a többi magángyűjteményt megszerezni?
Sorban kapcsolatba kerültem a gyűjtőkkel, közben pedig elterjedt, hogy Pécsen valami történik. Először jött a Tompa-gyűjtemény, Kunvári Belláé, majd Bedő Rudolf gyűjteménye. Az első Csontváry a Tompa-gyűjteményből érkezett, ezt akkor harmincezer forintra árazták. Volt két segítőm Pesten, az egyik Sinkó Kati, aki akkor a Bizományiban dolgozott (vele készült interjúnkat lásd MúzeumCafé 16. – a szerk.), a másik pedig Solymár István, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató-helyettese. Tompáról kiderült, hogy öt éve házal a gyűjteményével Veszprémben, Tihanyban. Egyetlen kérése volt, hogy adjanak neki egy házat Tihanyban, ahol a baráti köre nagy része nyaral. Oda leviszi a gyűjteményt, ellátja a körzeti orvosi feladatokat, halála után pedig ott marad a gyűjtemény. Veszprémben is visszautasították, illetve egy kétszobás panellakást ajánlottak számára. Amikor rákérdeztem, mit szólna Pécshez, rögtön mondta, hogy rendben van. Rendeztünk egy kiállítást a siklósi várban, ő akkor látta először így, kiállítva a gyűjteményét, mert nála az illemhely ajtaján belül is lógott kép, csak így fért el az anyag a háromszobás Bauhaus lakásban, a Kékgolyó utcában, ahol az egyik helyiségben működött a felesége kozmetikája. A Kunvári-gyűjteménynek érdekes a története. A Gegesi-gyűjteményben volt a Schiffer-villa üvegablakterveiből kettő. Egyszer mondja nekem Kovács Péter, hogy a harmadik darabot egy Kunvári Bella nevű fogorvos őrzi. A Petőfi Sándor utcában volt a Corso étterem, ahová Pataky Dénessel jártam ebédelni. Valakinek akartam telefonálni az étterem előtti fülkéből, bedobtam a tantuszt, tárcsáztam, és közben nézelődtem. Egyszer csak látom a kiírást a fülkével szemben: Kunvári Bella fogorvos. Fellapoztam a telefonkönyvet, felhívtam, hogy Pécsről vagyok művészettörténész, és szeretném megnézni a képeket. Azt mondta, menjek szombat délelőtt. Megkérdeztem, hogy mi lesz a gyűjtemény sorsa. Azt mondta, tárgyaljunk róla. A következő szombaton újra felmentem hozzá. Kiderült, hogy a gyűjteménye többnyire a betegei által épült. Azért volt annyi Vajdája, mert a művész hozzá járt kezelésekre, gyakorlatilag ingyen, mert ő az akkor eladhatatlan Vajda-képeket elfogadta fizetségül. A Bedő-gyűjtemény Kunvári Bella közvetítésével került Pécsre, abban is volt két Csontváry. Ő annyira nem bízott a magyar államban, hogy egy tizenöt évre szóló szerződést kötött, évenkénti átadással és kifizetéssel. Az első tranzakció a Castellamare di Stabia volt, ezért hatvanezer forintot kapott, és a többi évben is további hatvanezreket, ennek fejében adott darabokat a gyűjteményből. Aztán sikerült megszerezni Ubrizsy Gábor, Lázár Béláné és Dénes Zsófia gyűjteményét is.
Maradt még egy fontos gyűjtemény, amelyikre ki kell térnünk: Gerlóczy Gedeoné.
Egy telefonfülkéből felhívtam Gerlóczyt. Kisakkoztam magamban előtte a dolgot. Gerlóczy 71 éves volt, szürkehályog volt a szemén, Glóriát, az egy szem lányát 1948-ban az érettségi után kijuttatta Angliába, ekkor már Kanadában élt, nem akart visszajönni. Gerlóczy 1956-ban nem fogadta el a bécsi Kunsthistorisches Múzeum ajánlatát, pedig egy hétig állt és várt rájuk egy leponyvázott teherautó, hogy kivigyék a Csontvárykat és a családot. Felesége, Sarolta néni egy Svédországban élő Nobel-díjas húga volt, én ennek tudom be, hogy Gerlóczy még Rákosival is szembe mert szállni. Öt példányban összeállított egy nagyon vastag dossziét az összes perről, restaurálásról, levelezésről, kiállításról, amit az évek során összeszedett, ebből az egyik példányt nekem adta később. Tehát felhívtam, hogy nagy tisztelettel szeretném megnézni a Csontvárykat. „Hallottam rólad, várlak, hol vagy most?” A Régiposta utcában voltam, közel hozzá, így rögtön el is hívott magához: „Galamb utca 3., VI. emelet. A lift működik.” Felmentem, és a cédrusok társaságában fél órán belül nyilvánvaló volt számomra, hogy a szándék megvan benne. Azt mondta, hogy az ostromot a Naphegyen élte meg, látta, ahogy a várat felégették. Budapest veszélyes hely, mindig ez lesz a fő célpont. Nem akarta Budapesten elhelyezni a gyűjteményt, szívesen bízta rám, vagyis Pécsre. Boldogan mentem a vonattal hazafelé, egyenesen be a tanácsba, hogy mit intéztem Csontváry ügyében. Fanyalgás fogadott, Takács Gyula, a megyei tanácselnök-helyettes, a tulajdonképpeni mentorom azt mondta, később beszéljünk róla. Összeültek a város és a megye kulturális tanácsnokai. Takács Gyula vezette az értekezletet, Hárs Évát és engem nem hívtak. Éva morgolódott, hogy valamit ki kéne találni. Javasolta, hogy vegyem a hónom alá Németh Lajos monográfiáját, és kopogtassak be. Bementem, letettem az asztalra, de nem tartóztattak. Az a döntés született, hogy nem tudják feláldozni Pécs egyetlen kiállítóhelyét, ami az akkori TIT nagyterme volt, most a Csontváry Múzeum nagyterme. Hónapok teltek el, de nem változott a helyzet. Felmentem Gerlóczyhoz, elmondtam neki, hogy Pécs nem vállalja a gyűjteményt, itt már csak a jóisten vagy a földi helytartója segíthet.
Bizonyára Aczélra gondolt…
Nem mondtam ki, de ő is tudta, hogy kire gondoltam. Mondta, hogy tárcsázzam fel. Felhívtam a minisztériumot, átadtam a telefont, ő pedig a titkárnőnek bemutatkozott Gerlóczy Gedeon építészprofesszorként, és Csontváry ügyében kérte a főnökét. Elbúcsúztam. Másnap a földi helytartó felhívta Nagy Józsefet, a megyei első titkárt, ő felhívta Horváth Lajost, a megyei tanács elnökét, ő felhívta Takács Gyulát, az elnökhelyettest, aki felhívta a művelődésügyi osztályvezetőt, ő továbbiakat, a legkisebb ember pedig felhívott engem tajtékozva: Aczél elvtárs azt üzente, hogy a Romváryt küldjétek fel, hogy megkösse a szerződést Gerlóczyval. Nem volt olyan egyszerű a helyzet, mert huszonnyolcszor utaztam ebben az ügyben Pestre, a tizenegyedik szerződés volt a végleges. Birkatürelemmel viseltem, mert Gerlóczy mindent kipróbált, hol 90, hol 180, hol 270 fokos fordulatot vett, végigskálázta a lehetőségeket, hogy kiküszöbölje a hatalom visszaélésének lehetőségét. Mondta például, hogy biztosítékként vegyük meg a korai rajzokat. Elfogadták Takácsék, megírtam a szerződést egy táskaírógépen, felmentem Pestre, átadtam Gerlóczynak, aki elküldött egy órára, hogy beszéljen a jogtanácsosával, akivel én soha, egyetlen percre sem találkozhattam. Visszamentem, megkaptam az újabb variációt, amit együtt kitaláltak. Pécs, Takács, jogtanácsos, gépelés, vonat, Pest és így tovább. Hozzáteszem: a múzeum a titkárnőt sem bocsátotta a rendelkezésemre, Hárs Éva ekkor külföldön volt. Született egy borzalmas belsőépítészeti elképzelés, hogy minél drágább legyen, pedig csak a falak kellettek, semmi más. Megrendeltem a ládákat, mert közben lett hozzá pénz, paripa. A négyszázezer forintos Templomtéri kilátás a Holt-tengerre című kép megváltásával megszületett a végleges megállapodás. Az az összeg akkor horribilis volt, de Gerlóczy mondta, neki erre nincs szüksége, ez a fedezet a komoly szándékra. Amíg Bíró Béla, Rákosi testvére vezető beosztásban dolgozott a Szépművészeti Múzeumban, nyugati kommunista veteránokat fogadott fel teremőrnek. Volt egy skizofrén nő, akit már rég el kellett volna küldeni, mert három-négy holland képnél a tehenek szemét kiszúrta, mert Hollandiában volt a Komintern tagja a két világháború között. De nem lehetett elküldeni. Amikor a székesfehérvári kiállításról Nina Hruscsova dicsérő vendégkönyv-bejegyzése után azonnal felvitték Pestre a Csontvárykat, ez a nő a Magányos cédruson hét nagy vágást ejtett. Gerlóczy nemzetközi botránnyal fenyegetett, végül a Galamb utcába elvitte a képeket, a négy legnagyobb kivételével. A fiatalabbak nem emlékeznek rá, de a Kúria nagy csarnokában szemben helyezték el a Taorminát, a földre állítva, alulról megvilágítva, az egyik oldalon volt a Mária kútja. A Baalbek egyedül Fehérváron maradt, a Tátra a raktárban volt, onnan vittük ki az udvarba Németh Lajosnak, hogy természetes fényben megnézhesse. Kértem két restaurátor státust, mert nagy szükség volt rájuk, Vasadi Hermann-nak, a Galéria főrestaurátorának nem mondhattam, hogy tegyen félre mindent. Volt a Tarai Teri, aki már bedolgozott a múzeumba, oltárképeket, táblaképeket restaurált, előbányásztam Pető Karcsit Velencéről, és csatlakozott hozzánk Czakó Ferenc. Ekkor készült a Csontváry-film, kaptunk egy megbízást, hogy két képet tökéletesen le kell másolni. Ebből az egyik, a Mária kútja Názáretben valósult meg. Ennél jobb leckét el sem lehet képzelni Csontváryhoz. Nagyon sok korábbi hibát kellett kijavítani. Volt olyan a múltban, hogy a két restaurátor egy hetet kapott, hogy mindent kijavítson a Szépművészeti Múzeumban való kiállítás előtt. Nem a képességükkel volt baj, hanem az egy héttel.
Sarkalatos kérdés ma is, hogy hogyan szállíthatók ezek a sérülékeny és hatalmas méretű alkotások.
Leszedtük Pesten a vakrámáról a képeket, leterítettünk speciális papírt, arra rá a vásznat, amire viaszt vasaltak, hogy a paraffin eltömje a repedéseket, és úgy tekertük a méretre gyártott hengerekre, mert a Csontváry által készített hengereket megsemmisítették. Még azokkal vitték ki Párizsba 1948-ban, de már úgy hozták vissza, hogy a saját vakrámájukra voltak feltekerve, és még arra sem ügyeltek, hogy a szögeket kihúzzák előtte. A képek a tulajdonoshoz hosszú ideig nem kerültek vissza, a négy nagy kép csak 1956-ban került elő a Szépművészeti Múzeumban, a Gótikus Csarnokban voltak, ami beázott, mert beszakadt a teteje. Egy Rajnai nevű művészettörténész táviratozta meg Gerlóczynak, hogy a képek megvannak, stop. A nagy pasztelleket pedig csak a hatvanas években találták meg. Németh Lajos 1963-as monográfiájában nem voltak pontosak a méretek, de ez egy tudós esetében nem róható fel, az az olyan kaliberű emberek feladata, mint amilyen én vagyok. Gerlóczy lakásában egy Cédrust nem lehet csak úgy leakasztani, csak nagyjából lehetett lemérni. A Tátra az oeuvre-katalógusban egy méterrel nagyobbnak volt feltüntetve, ezért ekkora ládát gyártattunk le hozzá. Az első kiállítás megnyitóján, 1973-ban, hatalmas tömeg volt. Nekem nem jutott hely a miniszterhelyettes, Hárs Éva és az egy hónapja felvett népművelő fiú mellett, az én feladatom a ventilátor ki-be kapcsolása volt. Csak egy ipari ventilátort tudtunk felszereltetni, mert nem volt más, de olyan hangos volt, hogy amikor zene szólt vagy valaki beszélt, le kellett kapcsolnom, a többi időben meg vissza, mert a tömeg miatt elfogyott a levegő.
Kováts Lajos, az egykori Blitz Galéria vezetője azt mondja, hogy 1993-ban úgy licitált a Halászat Castellamaréban című képre, hogy nem volt bombabiztos felhatalmazása arra, hogy megvegye. Valóban kockáztatott?
Ugyan! Egyébként én voltam az egyetlen művészettörténész, aki a hatvanas évektől kezdve minden BÁV-aukción részt vett, az első sorban ültem, és sokszor vettem is képet. A székszomszédom időnként Mihályfi Ernő volt, az Elnöki Tanács tagja, aki csak akkor licitált, ha előtte meggyőződött róla, hogy a pécsi múzeum nem tart igényt a képre. A Halászat ismert kép volt, fekete-fehér reprodukciója szerepelt Németh Lajos monográfiájában, a párdarabját pedig ismertem Szegedy-Maszákéktól. Mellesleg a Szegedy-Maszák család rokonságban állt a Kosztkákkal, a Kosztkák a Gerlóczy családdal és más vonalon a Szegedy-Maszákok a Gerlóczyékkal. Újváry Jenő volt ekkor a pécsi múzeumigazgató, együtt elmentünk az alpolgármesterhez, Mikes Évához, és azt mondtam neki, hogy van egy Csontváry, amit ötmillióra áraznak, meg kellene venni. Ő azt mondta, hogy rendben, ha egy fillérrel sem kerül többe. Abban van Lajosnak igaza, hogy ennél feljebb nem voltam hitelesítve. Reszkettem az idegességtől. De nem volt más licit, felálltam, hogy a pécsi múzeum él az elővásárlási jogával. Nem lett volna miből hazardíroznom.
Beszéljünk egy kicsit a Múzeumutca többi múzeumáról.
Folyamatosan erősödött bennem a felismerés, hogy vidéken nincsenek képtárak, de van rájuk igény. Ez volt életem mozgatója mindvégig. Levelet írtunk Vasarelynek, kértünk tőle műveket, ő pedig küldött negyven szerigráfiát és több tekercs filmet. Az Iparművészeti Főiskola Zugligeti úti épületébe kellett értük mennem, de rossz buszra szálltam, és a Szakasits Árpád úton a hónom alatt a csomaggal rohantam a Kelenföldi pályaudvarra, hogy elérjem a pécsi vonatot. Ez 1969-ben volt. A régészek, Bándi Gábor és Kiss Attila készségesnek mutatkoztak, hogy az éppen lebontott régészeti kiállítás helyén meg tudjuk rendezni a kiállítást. Passuth Krisztinát kértem fel, hogy nyissa meg, mert Major Mátén kívül ő volt az egyetlen, aki ismerte Vasarelyt. Rendeztünk a Petőfi moziban egy telt házas előadást vetítéssel, nagy szenzáció volt. Kitaláltam, hogy a Káptalan utca 3. jó lenne állandó múzeumnak, ahol szintén lakók laktak az emeleten, például Petrovics kanonok, meg a városi tanácselnök-helyettes édesanyja, aki a kisebbik fiamra vigyázott: összesen nyolc társbérlet volt az épületben, áldatlan állapotok között éltek, mert az emeleten volt egy szobájuk, a földszinten a konyha, a WC a túloldalon. Mindenkinek érdeke volt, hogy ezt az állapotot megszüntessük. Amikor Vasarely megjelent Pécsen, látták, hogy nem a patás ördög. Bár keresett magának kastélyt Magyarországon, hogy hol legyen a Vasarely Múzeum, én kísértem el Keszthelyre és Pécelre, de aztán helyretették, hogy a Festetich-kastélyt azért mégsem kéne, és a Ráday-kastélyban lévő kórházat sem költöztetnék ki csak azért, mert ő megkívánta. Végül az egész épületet megkaphatta a múzeum, korszerűsítették a fűtést, a szellőzést, és 1976-ban megnyílhatott. Martynnak is mindenképpen kellett hely, őt rendkívül tisztelte mindenki. Én is, de feltételekkel, mert például nem voltam hajlandó csak azért bojkottálni Kornisst, akit ő a riválisának tartott, hogy jó pontot szerezzek nála. Ezért nem sikerült megszerezni az esztergomi múzeumból a Tücsöklakodalmat, amit pedig majdnem sikerült egy barokk képért elcserélnem. De Hárs Éva nem szeretett volna összeveszni Martynnal, végül a kép Szentendrére került. Martyn műteremházat keresett, én múzeumnak valót. A Káptalan utca 6.-ot kinéztem, a lakók dolgát pedig itt is meg lehetett oldani. Ez nem az én érdemem volt, hanem Takács Gyuláé, aki rá tudta venni a várost, hogy oldja meg. Volt egy nagyszerű tanácselnök, Horváth Lajos, aki Takácsra bízta a dolgot, Takács pedig mindig ügyesen bevonta a várost a múzeum ügyeibe, ami pedig megyei fenntartású volt. Tompa Kálmán, Kunvári Bella és Dénes Zsófia életjáradékát a város fizette. Martynnal úgy egyeztünk meg, hogy amíg él, addig zárt a múzeum. Ekkor már nyolcvanéves volt. Tehát kész lett a múzeum, és a műtermét is úgy lehetett meghagyni a halála után. Közben jött egy ötlettel Pozsgay Imre, hogy csináljunk múzeumot Uitznak. Kiküldtek Moszkvába a volt műtermébe. Egyetlen vaságyuk volt a feleségével, Kassák Terézzel és Barta Évával, a kivégzett Barta író lányával, akit magukhoz vettek, hárman aludtak felváltva az ágyon. Hatalmas mennyiségű anyag volt ott, de használható festmény nem, vázlat is alig. Egy izgalmas festmény volt, a mezőgazdasági kiállítás nagy pannója, de jöttek az orosz kollégák, hogy nekik az nagyon kell. A Galéria szállította el a ládákat, amiket összeraktunk. Ruzsa Gyurival találkoztam ott, aki elvitt Mácza Jánoshoz, a Kassák köréhez tartozó és ekkor a Lomonoszov Egyetemen tanító művészettörténész professzorhoz. Mutatott Liszickij tervezte teáskészletet, Bortnyikokat, Kassákokat, Mattis Teutschot. Megpróbáltam rábeszélni, hogy az anyagot Pécsre adja, ami nem is volt ellenére, mindössze egy magyar klaviatúrájú táskaírógépet kért és a Pozsony mellett élő két nővérének egy kis támogatást. Hónapok teltek el, mire mindent elintéztünk, és újra fel tudtuk keresni, de akkor már a ráktól csont és bőrre lefogyott, egy ócska rekamién ült. Azt mondta, hogy emeljük fel, és vegyük ki alóla a gyűjteményt. Nem voltunk rá képesek. Két nap múlva meghalt, ott maradt minden.
Az ön által rendezett Mozgás kiállítás 1970-ben valóban forradalminak számított, ezt tekintik az első hivatalos, múzeumban rendezett neoavantgárd kiállításnak. Hogyan sikerült elérni, hogy megnyílhasson?
Úgy, hogy nyitva volt ugyan, de nem volt hivatalos. Nem verhettünk nagy port neki, egy pokrócfüggönnyel volt elválasztva a többi kiállítótértől, és a teremőr Török Lajos bácsinak megmondtam, hogy csak azt engedheti be, aki azt mondja, hogy ő Keserü Ilona nagybátyja, szóval biztosan valakinek a valakije. Csiky Tibor Korniss árnyékában volt a szervező, ő hozott össze Bak Imrével, Nádlerrel, Fajóval és a többiekkel. Kornissnak már a második kis-plasztikai biennálén kiállítottam egy domborművét, ő akkor nem kapott más állami lehetőséget, a zsűrik nem fogadták be. Pécs Aczél védettsége alatt állt, akik ezt a várost vezették, érezhették, hogy ebből a kiállításból olyan nagy baj nem lehet. Nem engem féltettek volna, hanem saját magukat. Volt itt akkor egy Jelenkor Mészöly Miklósékkal, 1960-ban elindult a Pécsi Balett Eck Imrével, a Bóbita Bábszínház Kós Lajossal. Németh Antal itt működhetett a színházban, holott 1945 óta indexen volt. Mindig nyílt egy kis rés, én pedig szemtelen módon mindig kicsit beljebb tettem a lábamat. Nem vagyok hős, nem voltam bátor, nem volt vesztenivalóm, mert egy kis senki vagyok, de Pécsett voltak olyan támogatóim, akik nem politikai, hanem szakmai szempontokat vettek figyelembe. Amit elértem, azt ezeknek a körülményeknek és ezeknek az embereknek is köszönhetően érhettem el.
Gréczi Emőke
Megjelent a MúzeumCafé 50. számában (2015/16. december-január)
Portré: Villányi Csaba/Flashback Photo/MúzeumCafé
Archív/Forrás: Előkészületek a pécsi Csontváry Múzeumban, középen Romváry Ferenc és a Modern Magyar Képtár első állandó kiállítása (Janus Pannonius Múzeum Fotótár, Nádor Katalin felvétele)
