Rockenbauer Zoltán kötete, az Apacs művészet úgy indul, akár egy Dan Brown regény: egy hölgy holttestét találják meg, aki az előző este két férfival távozott egy kiállításról. Ezt követően kiderül, hogy ez a hölgy mélyebb kapcsolatban állt az akkori (1910 körüli) szellemi elit több tagjával, a kiállítás a Nyolcaké volt, ahol aznap este Bartók muzsikált. Aztán nem egy krimi folytatódik, hanem egy alapos, de nem kevésbé lebilincselő tanulmány a magyar szellemi modernizmus számos műfajáról és rétegéről, ahol mindenki hatott mindenkire, mindenki kapcsolatban állt mindenkivel, olyan volt ez a világ, mint egy intellektuális szappanopera.
Bár a szerző művészettörténészként (kurátorként) közreműködött az utóbbi évek Nyolcak- és Vadak-kiállításain, és számos tanulmányt publikált e témában, ezúttal nem egy művészettörténeti elemzést készített, hanem egy izgalmas társadalomtörténeti tanulmányt, rengeteg szereplővel: festőkkel, írókkal, filozófusokkal, politikusokkal, muzsikusokkal és színészekkel, a kiindulópontként kijelölhető Nyolcak festőkör kapcsolati hálójával. Járunk műtermekben, kávéházakban, színházakban, szerkesztőségekben, galériákban, sőt, még a fronton is, többnyire Pesten, Bécsben, Kolozsváron és Párizsban. Rockenbauer Zoltán nem először jelzi, hogy egy művész mennyivel közelebb hozható a mai érdeklődőhöz, ha az emberi erényei és gyarlóságai felől közelítjük meg, nem pedig egy gigantikus méretűre duzzasztott lexikonszócikk formájában tálaljuk az olvasó elé. Jól tudjuk, hogy Bartók, Ady, Tihanyi, Rippl-Rónai, Kassák művészete messze túlmutat önmagán, hogy azt bizonyították, hogy a világ kifordítható önmagából, csak éppen nagyon nehéz megfogalmazni, hogy mivel érték el mindezt – pusztán festmények, zeneművek és versek elemzésével nem lehet. Úgy képzelhetjük, hogy a szerző a korszak áttekintésével töltött évek alatt hihetetlen mennyiségű jegyzetet, ötletet, felfedezést, történetet gyűjtött össze, most pedig nekiállt, hogy ezeket osztályozza, értékelje és publikálja az általa felállított hipotézist (itt minden mindennel összefügg) alátámasztására. Különösen nagy hangsúlyt fektet annak érzékeltetésére, hogy miközben forradalom zajlott a művészetben, a külvilág teljesen értetlenül fogadta az alkotásokat, legyen szó versről, festményről, színházi előadásról vagy zenedarabról – a kritikusoknak a lenézés és a mocskolódás legkreatívabb formáit sikerült kiadniuk magukból („babérkoszorút fon a művész-őrülettől túltengő agyvelő köré”), a kötet címeként felhozott jelző („apacs”) sem a vagányságot, hanem a bringantizmust volt hivatott jelölni. Nem beszélve arról, amikor az „adyzmus” műkritikai szitokszóként működik!
Tulajdonképpen a kötet megkímél minket attól, hogy számtalan, jobbára több évtizeddel ezelőtt megjelent, így adataiban és nézőpontjában akár messze túlhaladott könyvet olvassunk át a magyar kultúra két legprogresszívebb évtizedének (1900-1919) történetéről, megkapjuk mindezt egyben. Ha pedig valaki mégis menne tovább, annak ott a bő harminc oldalas irodalomjegyzék és az ötven oldalas jegyzet, az illusztráció pedig a kötet mellé létrehozott Facebook-oldalon érhető el.
Illusztráció: Lesznai Anna borítóterve Bartók kottájához (facebook.com/apacsmuveszet)
