Aktívak és máris legendák a magyar kortárs képzőművészet forradalmárai – ez egyértelműen látszott a Ludwig Múzeum Iparterv 50+ kiállításának megnyitóján, ahol az 1968-69-es kiállítások megjelent művészeit a legnagyobbaknak kijáró tisztelet vette körül.
Nem véletlenül. Absztrakt művészetet kiállítani – ha nem Vasarelynek hívták az alkotót – teljesen reménytelen volt Magyarországon a hatvanas évek végén. Egy kiskapu mégis adódott: egy építőipari vállalat nagyterme nem számított hivatalos galériának vagy kiállítóhelyiségnek, ezért az Iparterv Deák Ferenc utcai épületében – Sinkovits Péter rendezésével – mégiscsak megvalósult a tárlat. „Az anyag kiállítása nem közérdekű” – áll a Képző- és Iparművészeti Lektorátus jelentésében, így semmiféle támogatást nem kapott az esemény, sőt, Major János és Méhes László egy-egy műve is a lektorok áldozatául esett, és mindkét kiállítást rövid idő után bezáratták. Az Iparterv-kiállításokon több neoavantgárd irányzat is képviseltette magát, Bak Imre, Keserü Ilona, Tót Endre, Konkoly Gyula vagy Szentjóby Tamás neve alapján rekonstruálható, hogy nem egy homogén anyag volt látható.
Bár mindössze két alkalomról beszélünk, a történetnek 1969-ben nem lett vége: jött a pécsi, ugyancsak bezáratott Mozgás kiállítás, és lett lehetőség, ha szűk körben is, de kiállítani egyetemi klubokban, sőt, a Képcsarnok Vállalat önköltséges kiállításainak helyet adó Fényes Adolf termében.
A Ludwig Múzeum az 1968-69-es eseményeket inkább csak dokumentumokkal rekonstruálja, a kiállítók újabb művei láthatók, valamint kortárs reflexiók, amelyek kiválóan igazolják, hogy ugyan a forradalmuk ma már történelem, de az Iparterv-hatás ma is él.
Pont, mint a Rolling Stones.
