Nem, a bécsi Bruegel-kiállításon nem csak festmények és grafikák láthatók, bár a lényeg nyilván az, hogy – állítólag – utoljára látható egyben az életműből minden elérhető alkotás. A tárlat ennél sokkal több: az első gondolattól a mű megvalósulásáig végigkövethető a festő technikája, milyen eszközöket használt, melyik szín, vonal, folt hogyan került a fára vagy vászonra és milyenek voltak valójában azok a használati tárgyak, amelyek az életképeken feltűnnek. Egy géniusz közel 500 éves virtuális műterme látható, a kiállítással párhuzamosan.

Mivel idősebb Pieter Bruegel műveinek egyharmadát a Habsburgot gyűjtötték be, ezért adott, hogy a legkevesebb kockázattal egy bécsi kiállítás jár, így kellett a legkevesebb képet megmozgatni (a többségét csak a múzeumon belül), és mivel a máshonnan érkezett táblák egy részét először és utoljára kölcsönözték a múzeumok, ezért első és utolsó alkalomnak tekintik ezt az életműkiállítást. És ennek megfelelően a hét minden napján tömeggel kell számolni (hétfőn csak ez a kiállítás tekinthető meg az egyébként zárt múzeumban), amit a szervezők „időablakkal” kontrollálnak: húszperces blokkokban csak egy adott számú látogatót engednek be, de attól kezdve bármennyi időt el lehet benn tölteni nézelődéssel. Bruegel titka a részletekben rejlik – kell is idő, amíg az ember közel jut a képekhez, de megéri kivárni. Itt vannak a főművek, a Bábel tornya két változata (a nagyobb, ismertebb, a „bécsi”, és a kisebb, a „rotterdami”), a Parasztlakodalom, a Vadászok a hóban vagy a Halál diadala a Pradóból, összesen negyven festmény és hatvan grafika.

A kurátorok azonban nem elégedtek meg ennyivel, és különböző módokon igyekeztek rekonstruálni azt az alkotói folyamatot, amelynek a végén a nagy termekben kiállított művek állnak. Egy külön tér csak azzal foglalkozik, hogy milyenek voltak azok a tárgyak, amelyek a Farsang és böjt harca című képen felbukkannak: a falnyi méretre nagyított reprodukción megjelölték azokat a viseleteket, használati eszközöket, amelyeket belga vagy holland néprajzi gyűjteményekből ki is állítottak, korsót vagy szandált a 16. századból. Ugyanehhez a műhöz és ezekhez a tárgyakhoz kapcsolódik egy, vakoknak készült installáció is. A szélső, folyosó mentén kialakított kiállítóterekben azt mutatják be, hogy hogyan készült a fatábla (melynek alapanyaga a mai lengyel-ukrán határ körüli területekről származott), amelyet Bruegel használt, hogyan készítette elő a vásznat, milyen széndarabokkal vázolta fel csaknem teljes részletességgel a kompozíciót, melyik folt, szín, vonal milyen eszközzel került fel a hordozóra, sőt, milyen kéztartással! Az egyes képrészleteket a sokszorosára nagyították fel, így még jobban érzékelhető, hogy milyen finom ecsetvonásokkal dolgozott a mester. Egy szakasz azokat a másolatokat mutatja be, amelyeket a művész gyermekei készítettek, egy másik a képekről készült műszeres vizsgálatok eredményei mellett a restaurálás módozatait mutatja be.

A kiállítást így végül több körben érdemes megnézni, hiszen az alkotói munka megismerése után kicsit más szemmel nézünk a művekre – és ha szerencsénk van, addigra arrébb sétál a vezetett csoport, amelyik kitakarta éppen azt a képet, amit a legjobban szerettünk volna közelről látni.

A kiállítás január 13-ig látható a Kunsthistorisches Museumban.