Nehezen indultak tavaly a holokauszt és a Nagy Háború (az első) évfordulója alkalmából rendezett események, és az igazán nagyszabású, tán kissé későn elkezdett projekt, a Sorsok Háza befejezésére is még ki tudja, meddig kell várni, így nem meglepő hogy számos program, kiállítás csúszott át az idei évre. Igaz, a holokauszt sem ért véget 1944-ben, az első világháború száz évvel ezelőtt pedig éppen hogy elkezdődött.

Könyvnap és könyvbezúzás, szinte egy időben, 1944 júniusában, Budapesten. A könyv ünnepe és a könyv tragédiája. A köteteket, melyeket Karinthy Frigyes vagy Erdős Renée néhány évvel korábban még dedikált a lelkes olvasóknak, gázkamrába zúzógépbe dobálják diadalmasan, Radnóti a halálmenetben, verseskötete a mélyben. Ahogy egy népcsoportot, úgy annak szellemi termékeit is végérvényesen el akarták tüntetni a föld színéről – nem sikerült, bizonyítja a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest gyűjteményének kiállításán elhelyezett polc, rajta a magyar és az egyetemes kultúra alapműveivel, a könyvek holokausztjának túlélőivel. 1944 júniusában a Budafoki úti papírgyár csarnokában 500 ezer (!) kötet semmisült meg, mert szerzőjük nem volt árja, az már lényegtelen, hogy megírta a Pál utcai fiúkat. A hét végéig látható kiállítás korabeli dokumentumok (fotók, jegyzőkönyvek, plakátok) segítségével mutatja be a magyar kultúra egyik legnagyobb gyalázatát.

A könyvek reprodukálhatók, a kiirtott vidéki zsidóságra legfeljebb emlékezni lehet. Ezt teszi a Néprajzi Múzeum októberig látható tárlata (Kő kövön), mely kényszerből kovácsol erényt: a töredékes saját gyűjteményből több témát (étkezés, viselet, szertartások, ünnepek, munka stb.) egy-egy apró részlettel illusztrál, jelezve, hogy ezt a kérdést ma legfeljebb töredékesen lehet bemutatni. A kiállításhoz két interaktív megoldás is kapcsolódik. A Szombati asztal egy öttagú család péntek esti ünnepét, rítusait mutatja be egy asztalra vetítve, a pápai betegsegélyező egylet adománykönyve pedig virtuálisan „megfogható”: a tárgyat őrző vitrin teteje egy érintőképernyő, melynek segítségével – a könyv adatai alapján – megelevenednek a pápai zsidóság mindennapjai.

Az OSZK a Nagy Háború hadifestőinek állít emléket: a háborús propaganda céljára létrehozott Sajtóhadiszállás részeként működött a Képzőművész Csoport, melynek feladata a győzelmek méltó megörökítése lett volna, amíg persze akadtak győzelmek. Valójában jóval több művész dolgozott a fronton, és nem feltétlenül a propagandát szolgálták, műveik nem a dicsőséget, sokkal inkább a fájdalmat és a veszteséget dokumentálták, ki vázlatlapon ceruzával, ki olajban, ki karikatúrával, tehetsége és lehetőségei szerint. A tüzérként szolgáló plakátművész Bíró Mihály egyike volt a legkíméletlenebb kritikusoknak, a századparancsnokként megsebesült Zádor István a legmegkapóbb jeleneteket ábrázolta – a háborús években kiadott grafikai mappáik érzékenyebbek és őszintébbek sok korabeli fotónál.