A világ legfurcsább megnyitóját követően ismét megnyílt az újfent felújított Kovács Margit Múzeum Szentendrén. Először a Csakugyan együttes varázstalanította a 20. század egyik legkülönösebb alkotóját egy, az eseményre írt dallal, majd két beszéd (Gyürk Dorottya és Vadas József) is elverte rajta a port. A kiállítás viszont tényleg érdekes lett, pláne hogy igyekezett a különlegeset, az extrát kiválasztani az életműből és a raktárba száműzni a közhelyeset.

A Csakugyan együttes pár versszakban eldalolta az életrajzot, majd „Agyagozz velem, Margit!” refrénnel tette személyessé a művésznőt, mintha csak a barátnőnk lenne, pedig hát sokaknak volt barátja, Aczéltól Radnóti Fannin át Rákosi kirgiz keramikus feleségéig, de nekünk, a népnek kevésbé. Gyürk Dorottya kulturális alpolgármester szentendrei őslakosként nem habozott felemlegetni, hogy egy családot hajítottak ki a saját, több generáció óta lakott házából, hogy beköltözhessen a múzeum, egy olyan városban, ahol Kovács Margit sosem élt, sosem alkotott. Tényleg megrázó: a művész három ingatlanból választotta ezt, nyilvánvalóan tudta, hogy lakják, és mindezt a hetvenes években, tehát nem egy világháború vagy egy kemény diktatúra zűrzavarában. A családot száműzték az épülő lakótelepre, Kovács Margit pedig fogadta az előkelőségek gigantikus csokrait az 1973-as megnyitón.

A modern magyar iparművészet legtapasztaltabb kutatója, Vadas József beszédében arra jutott, hogy valójában meghatározhatatlan, Kovács mi is volt valójában, mi volt a tárgya, a stílusa, honnan inspirálódott (egész életében nagyvárosban élt, Győrben született, majd az Újlipótvárosban élte le az életét, fejkendős anyókái Budapest talán leginkább urbánus pontján, a Pozsonyi úton készültek), de a legnagyobb leleplezést azzal támasztotta alá Vadas, hogy a művész egész pályája alatt immunis volt a modernizmus bármelyik irányzatára, még véletlenül sem zökkentette ki a szürrealizmus vagy bármi más, nem úgy mint a beszédben váratlanul komoly hangsúlyt kapott némelyik pályatársat.

A kurátorok (Szilágyi Zsófia Júlia és Eged Dalma) láthatóan tudják, hogy ez már nem a nyolcvanas évek, és nem fognak milliók zarándokolni Szentendrére egy Égre tekintőért, inkább a jelenséggel érdemes foglalkozni, ami akár még a külföldiek számára is érdekes lehet, de az újabb generációknak mindenképpen. Hogyan működött egy művész, aki mindenkinek jó volt, aki a kultúrpolitikában bármilyen szerepet is játszott, akár a harmincas években, akár a hatvanas években. Állami megrendelések sokasága, közös fotók és levélváltások fontos emberekkel, külföldi reprezentáció és országimázs. Nagyjából erről szól az első tér, sok dokumentum reprodukciójával. Majd következik egy kvázi látványraktár, azt követően egy tapintható gyűjtemény (ennek átmentése jó öltet volt az előző állandó kiállításról), hatalmasra nagyított vetítés az alkotó művésznőről, korszakok áttekintése és a legérdekesebb, leglátványosabb alkotások, a megrendelésre készített faliképek. Mivel több közülük nem mozdítható eredeti helyéről, így reprodukció helyettesíti, de ez itt egyáltalán nem zavaró. Mivel a válogatás nagyon alapos és igényes, ezért minden darab tulajdonképpen különleges, még akkor is, ha valakitől nagyon távol áll Kovács Margit művészete, vagy éppen annyira ismeri, hogy már kifejezetten unja.

Az újranyitott múzeumba elmenni nem ciki, hanem melegen javasolt!