Ha egy magyar irodalmat nem ismerő külföldi betévedne a Petőfi Irodalmi Múzeum Szabó Magda kiállítására, azt hihetné, hogy egy színésznő emlékét elevenítik itt fel: tetemes mennyiségű fotón jelenik meg a hatvanas-hetvenes évek dívája, a kornak megfelelően vastagon megrajzolt szemkontúrral, igéző tekintettel, méltóságteljes testtartással, mindig elegáns enteriőrben. A száz éve született írónő biztos kézzel építette saját mítoszát írásaival és nyilvános megjelenéseivel, ez a kiállítás pedig méltó elismerése ennek. 

Az írói kultuszok valahogy akkor erősebbek, ha az író a saját életrajzát helyezi el a regényeiben, kedves ismerőssé válik a szerző, közelebb visz az intimitás, a személyesség sokszor kifejezetten szerethető. Az irodalomtörténet pedig különösen hálás lehet, hiszen a művek feldolgozása önmagában is megíratja az életrajzot, a regénybeli szereplők beazonosítása a legszebb játék a kutató és az olvasó számára egyaránt. Szabó Magda esetében sok talány nem maradt, sosem titkolta, ki Cili a Für Eliséből, ki Emerenc Az ajtóból, kik az Abigél, a Régimódi történet figuráinak ihletői. Az olvasók mindig szerették, de igazán élete utolsó évtizede hozta meg számára az áttörést, amikor a „női szerző”, az „ifjúsági iró” vagy „pöttyös könyvek” címkéit levetve átlépett a leginkább elismert kortárs írók körébe, és ugyanekkor fedezte fel a világirodalom, hiszen Olaszországtól Amerikáig toplistás lett például Az ajtó (és ekkor újra itthon is), holott az első kiadás 1987-es. A klasszikus és megunhatatlan Abigél tévéjáték-sorozat után musical is készült, Szabó István filmet rendezett Az ajtóból, Bereményi Géza tévésorozatot a Régimódi történetből.
 

A Petőfi Irodalmi Múzeumnak most könnyebb dolga volt, mint amikor egy klasszikust kell visszaemelni a köztudatba, hiszen Szabó Magda ma is a legolvasottabb szerzők egyike, a hagyatéka rendelkezésre áll, az önéletrajzát pedig már ő maga megírta, már csak a kurátorok (Borbás Andrea és Kiss Borbála) kreativitása kell egy élvezhető kiállításhoz. A tárlat lényegében az író által felkínált kulcsokat használja látványos megoldásokkal: családfa és megölelhető Bárány Boldizsár, a „Dóczy” és Abigél szobra. A kiállított személyes tárgyak és a bundás, fülesfoteles fekete-fehér portrék sokasága láttán mintha nem egy kortárs író, hanem egy előző századelőn működő szerző portréja rajzolódna ki. Vagy egy olyan szerzőé, aki a nosztalgiához, az elveszett édenkerthez legalább annyira ragaszkodott az életében, mint a regényeiben.