A Ludwig Múzeum − Kortárs Művészeti Múzeum Múzeumpedagógiai Osztálya 2009-ben kezdett el az akadálymentesítéssel foglalkozni. A kezdeti lelkes indulás után az akadálymentesítés nagy halmaza egyre kisebb szakterületekre vált szét. Mivel a Művészetek Palotájának fiatal épületében az alapvető közlekedéshez kapcsolódó akadálymentesítést néhány hiányosságot leszámítva már megvalósították (például a vakok számára van vezetősáv), így a mi feladatunk elsősorban a programok, a kiállítások tartalmi részére vonatkozó akadálymentesítés lett. A nagy halmazt három fő területre bontottuk, amelyeket az elmúlt években nem tudtunk hasonló alapossággal gondozni, de két fő területet rendszeres programokkal, eseményekkel és újabb fejlesztésekkel szélesítettünk.
A vakok és gyengénlátók részére tárlatvezetéseket szerveztünk, tapintható tárgyakat készítettünk, és három éve rendszeresen meghirdetjük a Tapintható rajzversenyünket, amelyre oktatási intézmények, óvodák, általános és középiskolás diákok pályázhatnak a kiírt témának megfelelő, saját készítésű tapintható tárgyakkal, képekkel, a tavalyi évben tapintható társasjátékokkal is. Ezeknek a programoknak, fejlesztéseknek a fő koordinátorai a Ludwig Múzeum múzeumpedagógusa, Szira Henrietta és Cecile Ranise múzeumi akadálymentesítési tanácsadó, aki nemzetközi tapasztalataival, szaktudásával több magyarországi múzeumban évek óta segíti a fejlesztéseket.
A másik terület, ahol évről évre újabb fejlesztéseket tudunk megvalósítani, a megértési nehézséggel élőknek szóló és az ehhez a témához tartozó szakmai programok. Ennek koordinátora, kitalálója én vagyok a Ludwig Múzeum múzeumpedagógusaként. A Ludwig Múzeumban a programokat érintő akadálymenetesítés megkezdéséhez az első szakmai segítséget a szentendrei Skanzen Érted?! – Értem!? – Hogyan fogadjuk fogyatékos embertársainkat múzeumainkban című, négynapos továbbképzése jelentette. Az oktatáson olyan szakemberekkel ismerkedhettem meg, akikkel a továbbiakban is együtt tudtam dolgozni, tanácsaikkal segítettek átlépni a felmerülő akadályokat.
Kezdetben az általam fogadott csoportok nagy része csak egy alkalommal látogatott el a múzeumba. Ezt követően Onódi Ágnes gyógypedagógus segítségével egy fél évig rendszeresen érkező, felnőtt, megértési nehézséggel élő csoportot is tudtam fogadni, ami igazi szakmai fejlődést jelentett a számomra. Ahogy egyre jobban megismertem a résztvevőket, nemcsak az tudatosult bennem, hogyan tudom átadni nekik az információkat, milyen módon kell megfogalmaznom számukra a mondandómat, milyen segédanyagokat részesítsek előnyben a foglalkozás alatt − vagyis nem csak szakmailag és módszertanilag kezdett bővülni a tudásom −, hanem egyre inkább kezdtem belelátni a foglalkozáson részt vevő személyek hátterébe is. Például: hogyan élnek, családokban vagy intézetekben? Milyenek ezek a családok? Milyenek ezek az intézetek? Milyen problémák, milyen örömök vannak jelen a mindennapjaikban? Mit tudnak a világról? És mit tudunk mi róluk? Mit tudunk mi, úgynevezett „épek”! Egyre jobban láthatóvá vált a különbség, amely az épek és a megértési nehézséggel élők között fennáll a hétköznapokban. Kirajzolódott, hogy nem azért létezik ez a távolság, mert nem tudunk kommunikálni egymással. Nem azért, mert ők nem értenek meg minket, és mi nem értjük meg őket. Hanem azért, mert a társadalmunkba ez idegződött be. A társadalomban is érezhető előrelépés: sok ember nyitottabb, elfogadóbb a másság iránt. Senki sem jobb vagy rosszabb, egyszerűen csak más. A világképünk úgy lesz teljes, ha nem fordítjuk el a fejünket, ha nem megbámuljuk a tőlünk különböző embertársainkat, hanem felismerjük, hogy ők is értékeket rejtenek, többek között olyan érzelmeket, amelyeket mi a szocializációnk által nem merünk kifejezni, megélni.
Az Integrált Családi Délelőtt megszületéséhez az a felismerés vezetett, hogy az akadálymentesítés, az esélyegyenlőség valójában nagyon sokrétű és nagyon sok helyen megvalósulhat. Az egyik ilyen terület az értelmi akadállyal élő gyerekeket nevelő családok részére szóló hétvégi családi programoké, amely hiányként jelenik meg a programkínálatokban. Azok a családok, amelyek megértési nehézséggel élő gyermeket nevelnek, nem találnak olyan hétvégi programokat, amelyekre úgy járhatnak el, hogy ott azt érezzék, őket várják, nekik is szól. A Ludwig Múzeum Integrált Családi Délelőttje a már sok éve működő Családi Délelőttre épült rá. Időtartamában, témaválasztásában, felosztottságában átvette az ép gyerekeknek szóló program formáját, módszertanában pedig a gyógypedagógiában alkalmazott egyszerűbb, többet ismétlő, alaposabban körbejáró, a különböző érzékszervekre jobban ható és sokszor játékosabb foglalkozásokat valósítunk meg. Az Integrált Családi Délelőtt 2010 szeptemberétől decemberig még nem nyilvános programként kiajánlva, hanem szervezett csoportokat fogadva, zártkörűen indult el. Ezt a próbaverziót egy külsős kolléganővel, (a velem azonos nevű) Farkas Rita grafikusművész-tanárral indítottuk el. A program 2011 januárjától már a nyilvánosság számára is elérhetővé vált, kétheti rendszerességgel, két verzióban. A hónap első foglalkozása teljes egészében külön zajlik az ép gyerekektől, vagyis szegregáltan.
A hónap második alkalma az első két részben (témafelvezetés és kiállítótér-látogatás, kétszer harminc perc) külön, az alkotás rész egy órájában viszont már közösen történik az ép gyerekekkel, vagyis integráltan. A két alkalom elnevezését azért nem különböztetjük meg, mert azzal is integrációt hozunk létre, hogy a társadalom azon részének biztosítsunk helyet a családi programon, akik számára ez nem evidens.
Az Integrált Családi Délelőttök foglalkozástartóinak csapata további három fővel bővült az elmúlt években. Mag Krisztina képzőművész, tanár; Hajdú Franciska múzeumi menedzser, múzeumpedagógus és legutóbb Scholtz Krisztina gyógypedagógus csatlakozott a programhoz. Egy alkalommal maximum hat fő Down-szindrómás, autista, oxigénhiánnyal született vagy más értelmi akadállyal élő óvodás, alsó tagozatos gyermeket fogadunk szüleikkel és természetesen ép testvéreikkel együtt. A kis létszám a program minél színvonalasabb, a gyerekekre minél több figyelmet irányító törekvések miatt szükséges.
Az Integrált Családi Délelőttök tapasztalatai inspirálták az Integrált Ped.Kedd programsorozatot, amely 2013-ban indult el, és eddig négy alkalommal valósult meg. Ezt a programot két fő tényező ihlette. Az egyik ok, hogy a szülőktől több olyan jelzést kaptam, milyen jó lenne, ha nemcsak a mi múzeumunkban lenne a megértési nehézséggel élőknek szóló rendszeres, hétvégi családi program, hanem más múzeumokban is. Ebből következett, hogy amit én meg tudok tenni ez ügyben, az a különböző múzeumokban dolgozó mú-zeumpedagógus kollégák lelkesítése integrált vagy szegregált hétvégi programok indítására. A másik ok pedig a gyógypedagógusokhoz való közeledés, a szakmai fejlődés igénye a témában, amelyet tematikus előadásokra felkért gyógypedagógusok segítettek. Ide kapcsolódik az a cél is, hogy a gyógypedagógus szakma figyelmét felhívjuk a mú-zeumi foglalkozások által nyújtott fejlesztési lehetőségekre és a közeledésre egymás felé. Szintén nagy segítség lehet a múzeumok részére a gyógypedagógusok által a megértési nehézséggel élő gyermekeket nevelő szülők elérése, programjaink népszerűsítése és a bizalom megteremtése. Mindezek kezdeményezéséhez önbizalmat adott a 2012-es évben az Integrál Családi Délelőtt által elnyert Múzeumpedagógiai Nívódíj.
Az Integrált Ped.Kedd programsorozat által megindult együttműködésre való felhívás és tapasztalatcsere ért be abban a kezdeményezésben, amelyet 2013 őszén kezdtem szervezni, meghirdetni az Integrált Ped.Kedden részt vevő, a megértési nehézséggel élőknek szóló programokat illetően együttműködésre nyitott múzeumok között. A 2014-es év előrelépése ez az új programsorozat, amely többszálú együttműködést tartalmaz. A program egyik inspirátora és az alapötlet megálmodója Onódi Ágnes gyógypedagógus, akivel már a korábbi években is együttműködtem. Az új programsorozat első foglalkozását 2014. január 14-én tartottuk, egyelőre még nem a nyilvánosság számára meghirdetett módon.
Új paraméterekkel dolgozunk: a célközönség a tizennégy év fölötti megértési nehézséggel élő emberek (fiatal felnőttek, felnőttek), a létszám maximum nyolc fő, az időtartam kilencven-százhúsz perc. A program különlegessége, hogy különböző profilú múzeumok közötti együttműködésről is szó van. Ez azt jelenti, hogy egy hónapban két foglalkozás valósul meg, amelyekből az első a Ludwig Múzeumban, az én vezetésemmel, a párban lévő múzeumpedagógus segítségével, majd a hónap második alkalma a másik múzeumban valósul meg, az ott dolgozó múzeumpedagógus vezetésével és az én segítségemmel. A két alkalomra ugyanazokat a megértési nehézséggel élő fiatalokat várjuk, mert a két foglalkozás egy témát bont ki, visz tovább az eltérő múzeumok szakterületein és különböző műtárgyain, tárgyain keresztül. A januári alkalom a Kiscelli Múzeummal kooperációban valósult meg Sziray Zsófia múzeumpedagógussal együttműködve. A program egyelőre zártkörűen, próbaverzióban indult, előre szervezett csoporttal. A csoport Onódi Ágnes szervezésében érkezett a „Csalogány” Készségfejlesztő Speciális Szakiskola, Egységes Módszertani Intézmény, Diákotthon és Gyermekotthonból.
A program két óra hosszúságú volt. Indításként a mú-zeum épületét mutattam be, hogy mélyítsük a helyszínről elraktározott benyomásokat, és ezzel segítsük a későbbiekben az emlékezést. Ezt követően a harmadik emeleti állandó kiállításban néztük meg a Ludwig Múzeum alapítóit bemutató termet és azt a két kiválasztott műtárgyat, amelyre a foglalkozás fő témáját alapoztuk; ezeket játékos feladatokkal, mozgásos elemekkel, vizuális segédanyagokkal kiegészítve, interaktív módon mutattuk be. A központi téma a betű, az írás, amelyhez a műtárgyak is kapcsolódtak, és amely alapot adott az alkotásra is, amelyben a résztvevők különböző színű papírnégyzetekből ragasztással készítettek szöveges képet. Az alkotással a figyelmet, a finom motorikus készségeket is fejlesztettük.
A februári foglalkozást a Mezőgazdasági Múzeummal közösen hozzuk létre, akkor Dívós Borbála múzeumpedagógussal dolgozunk együtt. Az új kezdeményezéssel azt a célt próbáljuk megvalósítani, hogy a megértési nehézséggel élők eltérő korosztályainak tudjunk programot kínálni, és az eddigi óvodás és alsó tagozatos gyerekeken és családjaikon túl elérjük a fiatal felnőtteket és a felnőtteket is. Másrészről azt, hogy minél több különböző profilú mú-zeumban legyen lehetőségük a társadalom ezen rétegeinek és családjaiknak a múzeumba járásra apropót találni, és a kulturális intézmények kínálatában ők is találjanak olyan programot, amely az ő befogadási képességeiknek megfelelően tud élményt, tapasztalatot és fejlődési lehetőséget nyújtani. A programot a későbbiekben nyilvánosan is szeretnénk meghirdetni, és az lenne az egyik legfőbb cél, hogy az intézményekből ellátogató szervezett csoportokon túl egyének is rátaláljanak a programra.
Dabi-Farkas Rita múzeumpedagógus, a Ludwig Múzeum munkatársa
KÉPALÁÍRÁSOK
1.: A 21 éves, mindenkinél aktívabb Dávid a színes papírnégyzetekből barátnője nevét írta ki; vele már négy éve alkotnak egy párt
2.: Zoltánról ruházata és a négyzetekből kiírt sportszermárka neve elárulja, hogy sportoló, az iskolai csapat kapusa
3.: Zoli, a két múzeumot felkereső csapat rangidőse, a Nemadomfel együttes tagja a frissen született kalligráfiák között
4.: A múzeumpedagógus első vonalait egészítették ki a fiatalok. a szénrajz mögött Lili, a csoport legzárkózottabb tagja bújik meg
5.: Dávid a Ludwig Múzeumban készült művén megidézett barátnőjét és iskolatársát, Écit elhívta a Kiscelli Múzeum foglalkozására. a feladatokat itt Korniss Dezső 1959-ben csurgatott technikával készült kalligráfiája ihlette. A San Marco utcai Csalogány Speciális Oktatási Intézmény fiatal diákjai a kezdeti megilletődés után birtokba vették a múzeumot, a kiállítótereket műteremként használták. a program a Mezőgazdasági Múzeumban folytatódik
(Megjelent a MúzeumCafé 40. számában, 2014. február/március)
