Egy muzeológiai folyóiratnak alapvetően nem faladata a kereskedelmi galériák programjaira felhívni a figyelmet, de megteszi önszorgalomból, hiszen egyszeri és megismételhetetlen tárlatok nyíltak és nyílnak mostanában, ettől kezdve pedig teljesen mindegy, ki vagy mi a fenntartó.

Mindhárom galéria majdhogynem a lehetetlenre vállalkozott: a Kieselbach, hogy évtizedekkel ezelőtt megsemmisült magángyűjteményeket idézzen meg egy kiállításon, Virág Judité, hogy újat mondjon a magyar művészet párizsi vonatkozásairól és az Erdész, hogy egyetlen gyűjteményből is láttassa az Európai Iskola lényegét.

A Kieselbach Galéria kiállítása nem illusztrációja a most megjelent Elveszett örökség című, Molnos Péter által írt vaskos kötetnek. Nem is lenne lehetséges, hiszen az öt tárgyalt gyűjteményből (Ifjabb Andrássy Gyula, Herzog Mór, Kohner Adolf, Nemes Marcell és Hatvany Ferenc) morzsa sem maradt, a művek java része persze igen: alig valami itthon, a többi nyugati múzeumokban és magánkollekciókban, és persze oroszországi raktárak mélyén, talán örökre. Rekonstruálhatatlan mindegyik, és az is életszerűtlen, hogy ma bárki Magyarországon Renoirból, Monet-ból, Cézanne-ból építsen magángyűjteményt. Annyi maradt, hogy dokumentumok segítségével belessünk a valaha volt szalonokba, listákat böngésszünk hitetlenkedve, hogy mindez itt volt, a Várnegyed valamelyik villájában vagy jó esetben múzeumként működő, tehát legalább látogatható vidéki kastélyban. A kiállításon a képzőművész Hatvany Ferenc művei láthatók, a videók pedig igazi időutazást jelentenek a magyar műgyűjtés aranykorába, vagy legalábbis annak egy nagyon fontos emlékhelyébe, a hatvani Hatvany-kastélyba. (Ami most hivatalosan Grassalkovich, de mi tudjuk és hangsúlyozzuk, hogy legalább annyira Hatvany…)

A Virág Judit Galéria tavaly indított egy sorozatot a magyar képzőművészetre legnagyobb hatást gyakorló városokról. A rengeteg meglepetéssel szolgáló Berlin után a sokkal ismertebb Párizs következik: a francia főváros hatása a magyar művészetre annyira evidens, hogy ettől válik komoly kihívássá egy ilyen tárlat megrendezése. Elég bármelyik vezető aukciós ház katalógusát felütni, és máris jó néhány tételt találunk, amelyeken az École de Paris nyomait látjuk, Vaszary Jánostól Márffy Ödönig. Szerencsére ezzel  nem elégedett meg a három kurátor (Kaszás Gábor, Kelen Anna és Szeredi Merse Pál) és időben továbbmerészkedett egészen a hatvanas évekig (na ez az, amit például Berlinnel nem is tehettek volna meg), így gyakorlatilag Czimra Gyula zárja az igencsak széles merítést. Külön szót érdemel a páratlan szoboranyag, Kövesházi Kalmár Elza, Csáky József és Miklós Gusztáv plasztikáival.

Az Erdész Galéria időről időre visszatér a gyökereihez és Szentendréhez köthető művészeket állít ki. Így tesz most is, mégpedig egyetlen műgyűjteményből, Nudelman Lászlóéból válogatva. A numizmatikával foglalkozó kereskedő az elmúlt évtizedekben a legnagyobb gyűjtemények egyikét építette fel az 1945 utáni magyar művészetből, a múltban időnként be is mutatott ebből kisebb-nagyobb merítést, de ez a tematika valóban váratlan élménnyel szolgál. A sor Vajda Lajossal kezdődik, majd jönnek a barátok és követők, Bálint Endrétől Anna Margitig. Korniss Dezső jelenléte a legerősebb, nem véletlenül, hiszen Nudelman sosem titkolta, a festmények iránti szenvedélye egy MNG-beli Korniss-kiállítástól datálódik, a mester pedig olyan drágán adta csak a képeit, hogy valóban csak a legelszántabbak tudtak tőle vásárolni, ennyit pedig pláne. Az sem mellékes, hogy a kiállításon helyet kapott Vajda Júlia Szentendre című 1946-os festménye – a mű szerepel a máig egyetlen átfogó Európai Iskola kötet (György Péter, Pataki Gábor) címlapján. Nem véletlenül.

A Kieselbach Galéria kiállítása november 24-ig, a Virág Judit Galériáé november 26-ig, az Erdész Galériáé pedig november 20-ig látogatható, belépőjegy nélkül.