A város legromantikusabb kiállítóhelye, az óbudai kiscelli kolostorépület és templom hetven éve szolgál a főváros múzeumaként. A Mágnás Elza-rejtélyt felelevenítő kiállítás most húzott egy nagyot: az épületre, annak történetére is reflektál, a terek és a falak nem a hátterét adják a tárlatnak, hanem részei annak.
Perényi Roland történész kutatási területe a nagyvárosi bűnözés, beosztása szerint pedig a Kiscelli Múzeum igazgatója, így bátran nyúlt a helyszínhez és a helyszínből következő történethez, amely az 1910-es éves Budapestjének egyik legnagyobb vihart kavart bűncselekménye volt. A kiscelli kegyhelyet (Mariazell mintájára, innen az elnevezés) a 18. században alapítja a Zichy-család, fenntartását a trinitárius rendre bízza, hamarosan pedig felépül a kolostor és a templom, ahol a rend feladatának megfelelően kiváltott rabokat szállásolnak el. A rend feloszlatása – és némi szünet – után egy dúsgazdag bécsi bútorgyáros, Schmidt Miksa vásárolja meg és teszi budapesti otthonává és bútor mintaraktárrá az épületeket. Halálát követően a végrendeletnek megfelelően a fővárosra száll az épület a teljes gyűjteménnyel együtt – az utóbbi később nagyrészt szétszóródott, a háborúban megsemmisült, az előbbi ma múzeum, ha nem is úgy, ahogyan az adományozó elképzelte.
A kiállítást egy „felfedezés” előzte meg: Perényi Roland egy új térre bukkant a templomtér felső részében, amit úgy tett használhatóvá (addig csak létrán lehetett megközelíteni), hogy egy híddal összekötötte a vele egy szintben lévő, túloldali, csigalépcsővel megközelíthető térrel. Egyszerűen: néhány hete egy fémhíd (Villányi Norbert terve) lebeg a templomban, öt méter magasan. A Magnás Elza-rejtélyt a korabeli lapok és a városi legendákért rajongó írók bőségesen feldolgozták, de mindenképpen újdonság, hogy a történész mára lecsupaszította a bizonyítható valóságra és az eredeti terekbe helyezte az eseményt, Schmidt Miksa feltételezhető hálószobájába és a szeretője emlékére emelt kápolna helyére.
A Turcsányi Emília néven született Elza cselédből lett gazdagok kitartott szeretője, sikerét pedig mi sem mutatja jobban, mint hogy ráakasztották a „Mágnás” nevet, hiszen úri körülmények között és úri módra élt, elsősorban Schmidtnek köszönhetően, aki szolgálatait bőségesen honorálta, és úgy tűnik bele is szeretett. A testi szerelemnek a hagyományos módozatait elégtelennek tartó (na jó, hírhedten perverz) Schmidt bizonyára megtalálta párját, így nem véletlen, hogy Elza erőszakos halála mögött is sokáig a bútorgyárost sejtették. A történész tényleg megpróbált csak a kétségtelen tényekre hagyatkozni, ám a kiállításnak, miként a történetnek is, része a korabeli sajtóvisszhang és az ebből születő legendák feldolgozása. Elza holttestét egy kudarcba fulladt elrejtési kísérlet után egy utazóládában találták meg a Duna partján, az áldozatot és a gyilkosokat is napokkal később azonosították: a tettet nyereségvágyból követte el Kóbori Rózsi, Elza házvezetőnője, Nick Gusztáv péklegény, a szeretője segítségével. 1914 januárjában történt mindez, még békeidőben, így a sajtó jócskán tudott teret adni az esetnek, hangsúlyozva, hogy az áldozat megérdemelte a sorsát: a kitartottként meggazdagodó, fényűzően élő nő nem váltotta ki az efféle történeteket előszeretettel fogyasztó alsóközéposztály szimpátiáját. A két tettes ugyan megmenekült az akasztófától, Kóbori Rózsi börtönben halt meg, Nick Gusztáv személye azonban tovább vonzotta a mítoszokat: úgy hírlett, 1919-ben Lenin-fiú volt, pedig nem is, hiszen 1919-ben fogházban ült.
Elza és a történet megihlette Krúdyt, Kosztolányit, Szomory Dezsőt, Dénes Zsófiát, és akkor még ott van Tarján Vilmos, a bulvár és a bűnügyi újságírás pápája, később vállalkozó (ő vezeti a New York kávéházat és több színházat), aki nélkül nem voltak sztorik a városban: természetesen a gyilkosság felderítését is magának vindikálja, később pedig eteti a kiszabadult Nick Gusztávot.
Mint fentebb említettük, Kiscell a város legromantikusabb kiállítóhelye. Reméljük, Perényi Roland még talál néhány szobát benne.
Illusztráció: Kiscelli Múzeum
