D. Kardos Éva neve ma már nem sokat mond, pedig nem akármilyen életpálya volt az övé: Rákosi unokahúgaként gyerekkorától hírszerzőnek és partizánnak képezték Moszkvában, itthon a belügyben dolgozott, majd luxusprostituált lett a legmenőbb budapesti szállodákban. Nos, ő az egyik mellékszereplője az Ügynök a bárpultban című kiállításnak, amely a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban nyílt a közelmúltban.
A Kádár-rendszer éttermi- vagy presszóvilágáról elsőre a mára megszűnt tejbüfék, a legendás és kultikus helyek (Pipacs, Ibolya stb.), valamint a külföldieket és a hazai high society képviselőinek szórakoztatását szolgáló elit egységek (Gundel, Moulin Rouge stb.) juthatnak az eszünkbe. A szűkös, de precíz kiállítás figyelme mindegyik típusra kiterjed, akár annak idején az állambiztonságé, amely – utólag – úgy tűnik, hogy teljesen értelmetlen és lényegtelen dolgokra is szánt energiát és embert, lelkesedésből vagy kényszerből beszervezett emberek tömkelegét. Egy ilyen múzeum és kiállítás (kurátorok: Németh Szandra és Maczó Balázs) csak a felszín megkapargatását vállalhatja magára, így inkább típusokat vonultat fel, helyeket és eseteket, amelyekből nagyjából fogalmat alkothatunk az egészről.
A tárlat pusztán egy folyosórész és egy kisebb terem, mégis igen sok időt eltölthet itt, aki minden szöveget végigolvas és a kis enteriőrök apró részleteit is megcsodálja. A folyósón van egy interaktív útmutató beszervezésre kiszemelt felszolgálók számára, ez lényegében egy gyakorlati vizsga arról, hogyan reagáltunk volna a helyükben a titkosszolga megkeresésére, milyen opciók állhattak a szegény pincér rendelkezésére. Ugyanitt egy kis térképre felkerült néhány kulthely, jelentésekből származó szövegrészekkel, hogy az állambiztonság milyen képet alkotott a helyről, az Annáról, a Pilvaxról, a Jerevánról, a Paradisóról.
Az új szállodákat, éttermeket (Intercontinental, Hilton) már eleve úgy építették és szedték össze a munkatársait, hogy az intézmény elláthassa az állambiztonság által rábízott feladatait, lehallgatószobákkal, minden egységében elég beszervezett besúgóval. Attól se tartsunk, hogy az újranyitott régiek (Gundel, Béke, Gellért) nem voltak kitömve készülékekkel és emberekkel: a Gundel munkatársainak negyede látott el ilyen feladatot. A luxusétteremre más teher is hárult: innen szállították a reprezentatív vadászatokra a vacsorát, de értelemszerűen nem a lelőtt vadból, hanem a konyhára odakészített jószágból, gondosan ügyelve arra, hogy a nagyon fontos vadász azt higgye, az általa elejtett vadból laknak jól. A szállodai üzenőfüzetek, a regisztrációhoz elkért útlevelek természetesen azonnal landoltak a Külföldieket Ellenőrző Országos Központban…
D. Kardos Éva fent már említett életpályája úgy került a kiállításra, hogy a szállodai prostitúció közismert iparág volt a hatóságok előtt, nem tiltották (sőt!), ha a hölgy (vagy úr) együttműködött a hivatallal, kivéve Kardos Évát, akit a politikai kapcsolatai miatt nem zavartak ilyesmivel. Hatalmas pénzt lehetett keresni, egy alkalomért egy jó havi fizetést.
Egy ilyen kiállításról nem hiányozhat a korszak egyik legismertebb és máig sokat emlegetett „ügye”, az Onódy-ügy: a nyugati típusú vendéglátóipart idehaza megteremtő, ügyes potentát, Onódy Lajos abba bukott bele 1964-ben, hogy az újonnan nyílt siófoki szállodasorban (Lido, Balaton, Hungária, Európa, ma is megvannak) túl kevés belügyest alkalmazott, de persze papíron sikkasztásért ítélték börtönre.
Olvashatunk a külföldiek kompromittálására létrehozott Sole Mio bárról (valójában bordélyról), a Kárpátiában összeülő, régi fényüket vesztett arisztokratákról, akiket „Koccintó” néven tartott nyilván a hivatal, és egy „kommunista Mr. és Mrs. Smith” szituációról, amikor két beszervezett alkalmazott összeszűrte a levet, és persze egyik sem tudott a másik megbízatásáról, miközben egymásról jelentettek.
Mindehhez terített asztalt jár a kiállításon, egy finom kis presszóból és egyenesen a Gundelből.
