Azon nem lepődünk meg, ha egy városi múzeumot szépen karbantartott park vesz körül. Akár régi, akár új múzeumról van szó, az épülete ritkán nélkülözi azt a zöld pufferzónát, ami a hétköznapok terét leválasztja a múzeumok sajátos mikrovilágáról, és ami lehetővé teszi, hogy befelé haladva rákészüljünk az élményre vagy kifelé menet, mielőtt újra belevetnénk magunkat a városi forgatagba, feldolgozzuk azt. A klasszikus angolpark ligete, a színes virágágyásokkal, kanyargós ösvényekkel és pihenőkkel a rekreáció színtere: lassít, lazít, kikapcsol. Múzeumot díszkerttel párosítani régi, jól bevált recept, ám haszonkerttel, veteménnyel köríteni sem olyan ritka tünemény, mint azt elsőre gondolnánk. Konyhakerti kalandozásunk a teljesség igénye nélkül villant fel izgalmas kísérleteket, közismert és valószínűleg csak nagyon kevesek számára megtapasztalt kertélményeket, de nem terjed ki az időszaki kiállításokhoz kapcsolódó organikus műalkotásokra, a művészeti projekt formájában megvalósuló provizórikus veteményekre, amelyeknek a hatvanas évek vége óta, a környezettudatos, ökológiai problémákat feldolgozó művészeti irányzatok (environmental art, land art, ecological art) megjelenésével számos kortárs művészeti intézmény helyet adott.
Szikra Renáta írása
A múlt veteménye – történeti konyhakert-rekonstrukciók
Klasszikus művészettörténeti példa, méret és kifinomultság tekintetében is első a francia királyi konyhakert, a versailles-i kastélymúzeumhoz tartozó kertegyüttes részét képező Potager du Roi. [1] Az eredetileg a Napkirálynak tervezett, de ma is látogatható kilenchektáros terület a francia barokk kertek szimmetrikus szerkezetét követi. A díszkertekre jellemző központi kerek medencét a Grand Carré, azaz egy 4×4-es ágyásban rendezett zöldségeskert veszi körül. A fallal övezett központi egységet a külső sávban még 29, különböző hazai és egzotikus növényekre tervezett, egyedi mikroklímájú gyümölcsös és zöldséges zárt kert vette körül, amelyek a királyi konyhára termeltek. A napsugarak trükkös vetítésével, süllyesztett ágyásokban geotermikus fűtéssel a 17. század végén (!) márciusban eper, áprilisban primőr zöldségek, borsó kerülhetett a király asztalára. A francia forradalom után az ágyásokat és üvegházakat művelésre bérbe adták, és a növényeket – köztük olyan egzótákat is, mint a kert kávécserjéi és nyolcszáz ananásznövénye – aukción értékesítették. A 19. század közepén a kert a Nemzeti Mezőgazdasági Intézet irányítása alá került, és a szakoktatás színtere lett. Az elmúlt évtizedekben az École nationale supérieure du paysage (Kertészeti és -tájépítészeti Egyetem) gondozza. Tevékenységük nemcsak a barokk kert szerkezeti elemeinek karbantartására terjed ki, hanem például a történelmi körte- és almafajták kutatására és kísérleti termesztésére is. A Potager du Roi alapítása óta tonnaszám termeli a zöldséget, gyümölcsöt, hol királyi asztalra, hol iskolai menzára vagy piaci értékesítésre. Több száz éves organikusan fejlődő kertművészeti alkotás, amely az eredeti kertkoncepció megőrzése mellett képes alkalmazkodni működésének folyamatosan változó feltételeihez. Ebben eltér az olyan történeti kertrekonstrukcióktól, amelyek a múzeumi gyűjtemény vagy épületegyüttes kontextusába helyezve teszik egy adott kor kerteszményét közvetlenül megtapasztalhatóvá.
A Loire menti Château de Villandry teraszos díszkertjeinek egyike a kastély reneszánsz stílusához igazodó formális konyhakert, [2] amely a tulajdonos, Joachim Carvallo megbízására készült, valójában alig több mint száz évvel ezelőtt. A konyhakertek, különösen a nagy alapterületűek pusztán gyakorlatias szempontból is szigorúan geometrikus rendszerűek voltak. Az eltérő növényfajtákat megfelelő sor- és tőtávolságra telepíteni, gondozni és szüretelni legegyszerűbben keskeny, egymás mellé sorolt ágyásokban lehet (manapság ezt az elméletet felülírja az organikus gazdálkodásra jellemző növénytársítás elve), de Villandry esetében a kert funkcionalitása egyértelműen háttérbe szorul az esztétikai értéke mögött. A madártávlatra komponált műalkotás elsősorban „látványvetemény”. Az évszakonként újratelepített zöldségfélék kiválasztásánál nem elsődleges szempont, hogy a termést fel is használják (még talán az sem, hogy autentikusak-e, azaz valóban előfordulhattak-e egy 16. századi kertben, bár a területen folytattak növényrégészeti kutatásokat is), hanem hogy a gondosan összeválogatott, pompás példányok katonás sorai és az ágyások színmezői harmonikus kompozícióba rendeződjenek.
Korhű és a múzeum gyűjteményéhez igazodó kertrekonstrukcióra azonban ott is rábukkanhatunk, ahol eredetileg egészen biztosan nem volt korábban hasonló. A Metropolitan Museum of Art „kolostorához”, az 1930-as években létrehozott, eredeti középkori épületmaradványokat magába foglaló Cloisterhez is csatlakoznak kertek [3]. Míg a „Judy Black Garden” zárt kertje a virágos és gyógynövényekkel szegélyezett ágyásokkal a középkori pihenőkerteket mintázza, addig a „Bonnefont” a hagyományos kolostorkertek gyógyító növényeit mutatja be, a Nagy Károly 9. századi rendelkezésében felsorolt 89 növényfajtára alapozva, amelyeket a frank uralkodó a Sankt Gallen-i apátság zöldség- és fűszerkertjében látott. Ezt más kontinensekről származó egzotikus fűszernövények sora és csak zöldségfélékből mintegy negyven, középkorban ismert és termelt fajta egészíti ki, mindegyik ellátva a származására és felhasználására vonatkozó információs táblával. A kerthez csatlakozik egy fűzfasövénnyel körülvett gyümölcsös is, vadalmával, birssel, bodzával, bogyós gyümölcsökkel. A négyzetes alaprajzú, szimmetrikus osztatú kertek a középpontban elhelyezett kúttal, a négy égtájra és a paradicsomkert négy folyójára utalva a világegészt szimbolizálják. A harmadik kolostorkertet („Trie”) a múzeum egyik leghíresebb műtárgyegyüttesének, az egyszarvú vadászatát ábrázoló hét, 1500 körül szőtt kárpit hímes mezején beazonosított virágaival telepítették be. A manhattani „paradicsomkertekben” a MET középkori kódexeinek miniatúráin, oltárfestményein és kárpitjain megörökített csaknem négyszáz különféle növény látható, tanulmányozható élőben.
A látvány, és a kertek bejárása során szerzett sokoldalú esztétikai és érzéki élmény, a fizikai és szellemi rekreáció mellett a múzeumi kertek egyik legfontosabb funkciója az ismeretterjesztés, az edukáció. Különösen hatékony, ha egyes történelmi események interpretálásához nemcsak műkincsek vagy dokumentumok állnak rendelkezésünkre, hanem eleven szemléltető eszközök is. A ma egyre népszerűbb városi kertészkedés egyik történeti előképe is így lett múzeumi „tárgy” vagy inkább interaktív modell a washingtoni Smithsonian Természettudományi Múzeumban. A Victory Garden vetemény [4] a múzeumkomplexum kilenc kertje közül az egyik (több haszonkert is van közöttük, például a beporzó rovarok védelmében kialakított tankert). Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában a két világháború alatt és a háborúkat követő ínséges esztendőkben az élelmiszerhiány ellensúlyozására a lakosság az úgynevezett „győzelem kertekben” állította elő a zöldség- és gyümölcsfogyasztásának csaknem felét, s erre az ország vezetése buzdította is a hátországban maradókat. Minden parlagon heverő területet, kibombázott foghíjtelket, városi parkot, előkertet igyekeztek bevonni az élelmiszer-termelésbe. A Smithsonian mintaveteménye huszadik századi kertrekonstrukció, egyike annak a húszmillió kisebb-nagyobb konyhakertnek, amelyet családok, cserkészcsapatok, munkahelyi és vallási közösségek műveltek az 1940-es években. Az Amerikai Történeti Múzeum kiállításának részét képezi egy fiktív alak, Mary Scott és kitalált családja által művelt kert, amelyben a negyvenes években népszerű bő hozamú zöldség- és gyümölcsfajtákat mutatják be, amiket közvetlen fogyasztásra és tartósítással a frontra termeltek. A múzeum gyűjteményében számos háttéranyag, plakát, propagandaprospektus, vetőmag-katalógus, receptgyűjtemény egészíti ki a háromdimenziós, organikus „műtárgyat”, amelynek gondosan karbantartott és szezononként megújított ágyásai mellett képes-szöveges táblák segítenek eligazodni nemcsak a történelmi jelenségek, hanem a növényfajták között is.
Élelmiszer-múzeumok kerttel és anélkül
Sajátos múzeumi műfajhoz sorolhatók az élelmiszer-alapanyagokra és feldolgozásuk történetének bemutatására alapított speciális intézmények. Az önmagát első élelmiszer-múzeumként meghatározó Alimentariumot [5] a 19. században sűrített tejjel debütáló Nestlé élelmiszeripari cég alapította és üzemelteti a hetvenes évek óta, a multinacionális cég svájci központjában, Vevey-ben. A múzeum izgalmas interaktív kiállításai az élelem termelésének, feldolgozásának és fogyasztásának szinte minden aspektusát tárgyalják, beleértve az aktuális táplálkozási irányzatokat is. Az intézmény a Genfi-tóra néző panorámás-teraszos „konyhakerttel” is rendelkezik, ami az időszaki kiállításokhoz és kulináris workshopokhoz kínál közvetlen tapasztalatszerzés mellett feldolgozható alapanyagot is.
Ha azonban csupán a vetemény szempontjából releváns speciális gyűjteményekre összpontosítunk, akkor is számos kevéssé ismert, ám meglepő példát találunk világszerte. Köztudott, hogy például az Amerikából importált és meghonosított burgonya nem egy alkalommal mentette meg a háború vagy mezőgazdasági katasztrófák, aszályok sújtotta területek lakóit az éhínségtől, és Európában alapélelmiszerünkké vált. Burgonyamúzeumból [6] csak Európában kilenc található (Dániában, Franciaországban, Olaszországban; Belgiumban és Németországban több is), de akad az Egyesült Államokban és Kanadában is. Ez utóbbi [7] a Prince Edward-szigeten nemcsak a termesztés és feldolgozás minden létező eszközét, berendezését vonultatja fel évszázadokra visszamenően, hanem egy hatalmas (gépesített) farmot is fenntart, ahol vezetett túrán lehet gyönyörködni egy hatalmas krumpliültetvényben. A termény egy részével természetesen a múzeum éttermében felszolgált fogások formájában is találkozhatunk. A élelmiszer- és zöldségmúzeumok többségének azonban, így például a kifejezetten izgalmasnak tűnő tajvani Újhagyma Múzeumnak vagy a Parma-közeli Collecchio paradicsomnak szentelt Museo de pomodorónak [8] sincs bemutatókertje: maradnak a biológia szertárakból ismert és a diorámákhoz hasonlóan kissé avíttnak tűnő, óriásira nagyított műanyag modellek, mezőgazdasági és élelmiszeripari berendezések, amelyek sokkal inkább a feldolgozott terményt, a nemzeti jelképpé vált pasta egyik alap kiegészítőjét, a paradicsomszószt helyezik a vizsgálat fókuszába. Ezek a speciális múzeumok esetenként magánkezdeményezésre jönnek létre (ilyen az egyik belga krumplimúzeum [9]) vagy élelmiszer-feldolgozó cégek alapítják őket (mint a német krumplipüréporgyár, a Pfanni müncheni Kartoffelmuseuma [10]), és sok esetben az agro- és gasztroturizmus szolgálatában állnak, ahogyan a pármai megyei élelmiszer-múzeumok [11] (mert a paradicsom mellett van tésztának, parmezánnak, sonkának, szaláminak, vargányának, bornak dedikált kiállítóhely is a régióban).
Agrártörténelem a háztáji mintakertben
Egy adott ország agrártörténelmének bemutatását, a nemzeti identitás részét képező helyi termékek propagálását országos múzeumok is felvállalják. A Svájci Nemzeti Múzeum francia nyelvterületen lévő intézménye, a Château de Prangins [12] például 1998-ban klasszikus formában, az eredeti helyére újonnan telepített haszonkertje a kantonokban termelt hagyományos fajták mellett, a 18. századi gyűjteményi fókuszhoz igazodva a távoli tájakról Európába került és akkor még kuriózumnak tekintett zöldségeket is felsorakoztatja, amiket részben a múzeum kávézó-étterme használja fel.
A kertben tartott vezetések, workshopok egyik központi témája, hogy mit tanulhatunk a történeti kertrekonstrukció segítségével a nagyüzemi mezőgazdálkodás elterjedése előtti föld- és környezetkímélő gazdálkodási módszerekből. Hasonló szándékkal művelik konyhakertjeiket világszerte a szabadtéri néprajzi múzeumok, skanzenek is. A hagyományos paraszti gazdálkodás módszereit, a népi kertkultúrát és a háztáji gazdaságot gyakorlatból egyre kevesebben ismerik, miközben a túlnépesedés és az ökológiai katasztrófa árnyékában a környezettudatos gazdálkodásnak, sőt hosszabb távon akár az önellátásra való képességnek is minden bizonnyal egyre fontosabb szerep jut majd.
Zárásképpen hazai példát hozva a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum egyes tájegységeinek közvetlenül a parasztportákhoz kapcsolódó veteményeseire és gyümölcsöskertjeire is vethetünk egy pillantást, ezeket a múzeum munkatársai művelik önkéntes segítők bevonásával, iskolai csoportok, nyugdíjasok vagy akár céges csapatépítés keretében. Így a porták gazdasági épületeiben, kamráiban látható – egy városlakó szemével nézve ismeretlen rendeltetésű – szerszámokat, tároló eszközöket a használatban megfigyelve vagy akár használva közvetlen tapasztalathoz lehet jutni elődeink földművelési módszereit illetően. Az egykor természetes, ma újrafelfedezett biogazdálkodás számos praktikája elsajátítható ily módon, a növényi hulladékot, állati trágyát a talaj javítására alkalmazott komposztálástól a hasznos növénytársítások évszázados megfigyeléseken alapuló gyakorlatáig. Sőt mindezt a Skanzen dél-dunántúli tájegységének zádori portáján közösségi kert formájában, tapasztalt kertészek támogatásával saját veteményük kialakításában is kamatoztathatják a környékbeli jelentkezők. [13]
[1] http://www.potager-du-roi.fr/site/potager/index.htlm.
[2] https://www.chateauvillandry.fr/. https://www.chateauvillandry.fr/chateau-gardens/virtual-tour-of-the-gardens/the-kitchen-garden/?lang=en.
[3] https://www.metmuseum.org/about-the-met/collection-areas/medieval-art-and-the-cloisters/met-cloisters-gardens.
[4] https://gardens.si.edu/gardens/victory-garden/.
[5] https://www.alimentarium.org.
[6] https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_potato_museums.
[7] https://canadianpotatomuseum.com/.
[8] https://pomodoro.museidelcibo.it/.
[9] https://www.potatomuseum.com/.
[10] http://www.kartoffelmuseum.de/.
[11] https://www.museidelcibo.it/.
[12] https://www.chateaudeprangins.ch/en.
[13] https://skanzen.hu/hu/latogatas/jo-tudni/kozossegi-kert.
Megjelent a MúzeumCafé 89. számában
Illusztrációk:
Portager du Roi
Château de Villandry
Alimentarium
Château de Prangins
