Mai ésszel szinte felfoghatatlan, hogy a világháború kellős közepén hogyan tudtak bő egy hónap alatt egy olyan pompás parádét megrendezni Budapesten, mint IV. Károly, az utolsó magyar király megkoronázása. Politikai, építészeti, rendészeti, látványtervezési szempontból egy tökéletesen felépített és kidolgozott össznépi program jelenik meg a fennmaradt mozgóképeken és fotókon. A titok valószínűleg abban rejlett, hogy mindenki nagyon akarta, ráadásul mihamarabb ezt a koronázást.
Az utolsó magyar király megkoronázása a huszadik századi magyar történelem egyik jól feldolgozott, megírt, körüljárt története, a Magyar Nemzeti Múzeum kiállítása (Utolsó felvonás) mégis újabb titkokat fed fel, vagy legalábbis olyan mikrotörténeteket mutat be a pompás esemény árnyékában, amelyek árnyalják, emberközelivé teszik IV. Károly trónra lépésének körülményeit.
Mivel az utód személye már korábban eldőlt (két örökös is elhunyt idejekorán, Rudolf és Ferenc Ferdinánd, így Károly lépett előre a sorban), ezért Ferenc József halála után közvetlenül el lehetett kezdeni az új király politikai és protokolláris beiktatásának szervezését. Ezt maga a trónörökös is így gondolta, erről egy igen határozott levele is fennmaradt, amelyet két nappal elődje halála után írt Tisza Istvánnak: „Kedves gróf Tisza! Attól a szándéktól indíttatva, hogy magamat Magyarország, a Horvát-Szlavón és Dalmátországok királyává mielőbb megkoronáztassam, utasítom önt, hogy az országgyűléssel érintkezésbe lépve ide vágó javaslatait terjessze elém. Károly”
Mindeközben zajlott a világháború: az ünnepség felvezetéseként a kiállításon annak nyomait látjuk, hogyan váltott át a lelkesedés borzalommá; a hiányzó végtagok pótlására szánt protézisek, a rizs-, zsír-, liszt- és kenyérjegyek, a vöröskereszt rokkantkórházának dokumentumai azt sejttetik, hogy a koronázás parádéja, az azt kísérő lelkesedés mintha elfedni kívánta volna a nyomor valóságát. Stabilitást, gazdagságot és a hagyományokban való feltétlen hitet kellett felmutatni, amit sikerült is az író, irodalomszervező, színházi rendező és díszlettervező Bánffy Miklós tervei szerint. Valamilyen módon részt venni az ünnepségen, valamit hozzátenni, ez jelentette a hazafiság bizonyítását, a reményt az egyre erősödő reménytelenségben. A kiállítás egyik legmeghatóbb eleme az a fotó, ahol a falu felpántlikázott, beolvasztásra szánt harangját búcsúztatják kicsik és nagyok, szomorú szemmel, de a legszebb ünneplőben, zászlókkal és koszorúkkal. A világháború mindent elvitt, de a koronázás összekovácsolt. „Minden magyar nő szíve megdobban és lángoló szeretet melege önt el, mikor felséges nagyasszonyunkat: Zita királynét Szent István koronájával ékesítik” – írja felhívásában a Debreceni Asszonyok Alapítványa. Amennyi textilt csak lehet, összegyűjtöttek, hiszen kellett a parádéhoz. A Mátyás-templomban (!) felállított alkalmi varroda szorgalmasan termelte a díszlet elemeit és a résztvevők ünnepi ruháját.
Bánffy mellett olyan, a feltétlen minőséghez és a látványhoz értő emberek működtek közre a tervezésben, mint Lechner Ödön, aki a Szentháromság téri helyszínt álmodta meg, Györgyi Dénes, aki a felvezető út díszítéséért felelt vagy Kós Károly, aki a Szent György téri koronázó dombot tervezte. November 21-én hunyt el Ferenc József, december 27-én szállt le a Nyugati pályaudvaron a vonatról a trónörökös pár, hogy a Teréz körút, Andrássy út, Fürdő utca, Lánchíd, Albrecht út útvonalon feljusson a Mátyás templomba, ahol elkezdődhetett a ceremónia. Egy alkalmi telefonvonal létesült a pályaudvar és a Gellért-hegy között, hogy pontosan a pár megérkezésekor elsüthessék a Budán felállított ágyúkat, hiszen a díszlövés is része volt az eseménynek. A nagy nap nemcsak cirkuszt, de kenyeret is adott, Bárczy főpolgármester ételosztást is szervezett. Azt viszont elvárták, hogy az útvonal mentén minden ház legyen feldíszítve!
A kivételezettek belépőjeggyel és tribünjeggyel rendelkeztek, viszont nekik reggel hattól legkésőbb nyolc óráig fel kellett jutniuk a Várba, utána már okmányokkal, jeggyel sem engedtek fel senkit. Ez a gyakorlatban annyit jelenthetett, hogy a december hajnali sötétben botorkáltak fel a kaptatókon a meghívottak, és még az eső is esett. Az óvintézkedések közé tartozott még, hogy a háztetőkre és a padlásterekbe tilos volt felmenni, ahol a menet elhaladt, a jeggyel rendelkezőknek pedig állandóan kéznél kellett tartaniuk az okmányokat, hogy a szúrópróbaszerű ellenőrzések során fel tudják azokat mutatni. Mindezek ellenére akkora volt a fennakadás, hogy a korabeli tudósítás szerint a menet néha hosszú ideig vesztegelt az út mentén álló, a nehezen karbantartható tömeg miatt.
Külön terem jutott magának a ceremóniának a kiállításon: a koronázó dombot négy ív jelöli, rajta a domb földjét összehordó vármegyék nevével, a vitrinekben jellemző díszruhák, viseletek láthatók, amelyeket a szereplők és a vendégek viseltek. Az idő rövidsége és az anyaghiány okán az asszonyok ruhái sokszor régi textilek kombinálásával, korábbi díszítések átvarrásával készültek, mintegy korabeli patchworkként. De látható Károly Krőzus nevű lovának ezüstpatkója, amelyet szintén erre az alkalomra készítettek, hiszen az új király Krőzus nyergében töltötte a nap tekintélyes részét, abban a lovaglócsizmában, amelyet szintén kiállítottak most.
Károly az esküt állítólag debreceni kiejtéssel tette le, mert így beszélte a magyar nyelvet, a magyar himnusz pedig kifejezetten az ő kérésére hangzott el. Az eskü délben fejeződött be (tudjuk, legalább reggel nyolc óta ácsorogtak a Várban a jeggyel rendelkező szerencsések), ezt követően vágtatott fel az új király a művirágokkal (!) díszített dombra a Szent György téren és suhintott a kardjával a négy égtáj felé, a közönség nagy lelkesedésére.
A fennmaradt filmet nem más, mint a Casablancáért később Oscar-díjat érdemlő Kertész Mihály rendezte. A külön teremben folyamatosan vetített film időnként megáll, egy-egy szereplő arcára ráközelítve, névvel ellátva – de ez már nem Kertész-Curtiz munkája, hanem a múzeum kurátoraié. És nemcsak a parádé készült el hallatlanul rövid idő alatt, hanem a film is, amelynek első részét már aznap vetítették a Royal Apolló moziban!
Az álomszép díszletek mögötti rideg valóság nyomai a kiállítás során többször fellelhetők, ám a tárlat lezárását jelentő oldalsó folyosón ezzel nyomatékosan szembesülünk. Az alkalmi arcképcsarnokban néhány kiválasztott szereplő, főhősök és mellékszereplők további sorsa tárul elénk, Esterházy Mórictól Vészi Margitig, és mivel néhány évtized után megszűntek a rangok, eltűntek a társadalmi különbségek, ezért civilek is jól megférnek a miniszterek, főpapok, arisztokraták között. Senki nem úszta meg ép bőrrel a huszadik századot.
A március 19-ig megtekinthető kiállítás kurátora Gödölle Mátyás és Tomsics Emőke.
Kiállítás tervezés és kivitelezés: Heonlab (Bartha Tamás, György Árpád Hunor)
Grafikai tervezés: de_form (Demeczky Nóra, Déri Enikő)
Fotó: iambarnie Tóth Barnabás
