Ha a látogatók számát nézzük, nem annyira közismert, hogy a reneszánsz ékszerdoboz és a szakmának szóló biennále mellett is vannak csodák Velencében, mindjárt itt a luxusárukra (Guccitól Chateau-Latourig) specializálódott Pinault-birodalom és két helyi kortárs múzeuma.

Amikor idősebb François Pinault faáruval foglalkozó vállalkozásával Afrika felé kezdett terjeszkedni (a hatvanas években tartunk), olyan vagyonra tett szert, hogy a nyolcvanas évek elején bemerészkedett a francia tőzsdére, majd közvetlenül az ezredforduló előtt már számos neves divatházat birtokolt (mert ki tudja, de őszintén, hogy a Gucci, az Yves Saint-Laurent, a Stella McCartney vagy a Boucheron egyetlen cégbirodalom része), amit 2007-ben még megtoldott a Pumával, hogy egy sportszergyártó (és egy német cég) is legyen a csomagban. Hogy színesebb legyen a paletta, a birodalmat kiegészítette a Chateau-Latour borászattal, több magazinnal és a Christie’s aukciós házzal, Rennes futballklubjával, egy párizsi színházzal – vagyis mindennel, ami luxus. Közben pedig felépített egy egészen rendkívüli kortárs művészeti gyűjteményt, és hogy legyen hol bemutatni, 2005-ben megvásárolta a Fiat cégtől a velencei Canal Grande egyik szépséges palotáját, a Palazzo Grassit. (Hogy több tér álljon rendelkezésére, időközben megvásárolta a két csatorna találkozásánál található háromszög alakú Punta della Dogana nevű épületet is, szintén Velencében). Nem véletlen, hogy az Art Review többször is a művészeti színtér legbefolyásosabb emberének választotta.

Három gyermeke közül fia, Henri-François tölt be meghatározó vezető beosztást a Pinault-cégbirodalomban, és éli az aranyifjak életét: első házasságát követően Linda Evangelista topmodelltől született gyermeke, majd Salma Hayek színésznőtől, akivel aztán a Palazzo Grassiban tartotta meg az esküvőjét.

A Forbes listáján így is csak 76. François Pinault tényleg művészcelebekkel teletűzdelt gyűjteményét (Damien Hirsttől Jeff Koonsig) tehát ma két helyen lehet látni Velencében: az állandó kiállításnak a Punta della Dogana ad helyet, az időszaki kiállítások a Palazzo Grassiban láthatók: jelenleg kettő is, az egyik Irving Penn fotóival, a másik a fény mint téma köré felépítve. Ha valaki szereti magát egy elvarázsolt kastélyban érezni, miközben műtárgyakat néz, az még az idén feltétlenül jusson el a Guggenheim-gyűjteménytől pár saroknyira található palotába, húzza fel a kikészített fehér lábbelit, hogy bemerészkedhessen Doug Wheeler gázokból és fényekből felépített installációjába, amit úgy is hívhatnánk, hogy a „végtelen”. (Igazi címe:  D-N SF 12 PG VI 14.) Aztán ott a csövekig és szigetelésig kibontott falakra feltett fotósorozat (Danh Vo Autoerotic Asphyxiation), a kék festékkel lefolyatott fal (Latifa Echakhch), vagy a plafonról csüngő makramé köteg (Vidya Gastaldon). Mindezt a varázslatot csak fokozza a kilátás, ami a legfelső szint eldugott illemhelyéről tárul a látogató elé.

Bár Velence nincs közel, de legalább nem kell sorba állni a Palazzo Grassiban.