Korábban már beszámoltunk arról, hogy elszabadultak az indulatok a Guggenheim Alapítvány és Peggy Guggenheim leszármazottai között, hiszen egy család gyakorlatilag „bevásárolta” magát a velencei múzeumba. Valóban, Shulhofék gyűjteményéből ma állandó kiállítás látható a Guggenheim Múzeumban, kérdés, hogy az egyébként rendkívül vendégszerető Peggy mit szólna a vendégekhez, akik ennyire otthon érzik magukat nála.
A cseh Rudolph Shulhof és a német Hannelore Bruck 1940-ben kötött házasságot Brüsszelben, majd a nácik elől New York-ba menekültek, ahol az ötvenes évektől – egyházi képeslapok nyomtatására létrehozott vállalkozásukból – négy évtized alatt felépítették 350 műtárgyból álló kortárs festménygyűjteményüket. 1966-ban találkoztak Peggy Guggenheimmel Velencében, kapcsolatban maradtak, ezt követően a házaspár egyik tagja a New York-i, a másik a velencei Guggenheim Múzeum tanácsadó testületében kapott helyet. Gyűjteményük fókuszát arra a korszakra helyezték (Jasper Johnstól Anselm Kieferig), ahol Peggy abbahagyta a gyűjtést, vagyis hamarosan szellemi örököseként léptek fel. Ennek tudatában már nem is csodálkozhat senki, hogy Rudolph és Hannelore halála után a gyűjtemény sorsát igyekeztek erősebb szálakkal Velencéhez kötni: az anyag egy részét piacra dobták, egy részét az Israel Múzeumnak adták (az amerikai támogatói kör alapító-elnöke szintén Rudolph Shulhof volt), 83 műtárgyat pedig a Peggy Guggenheim múzeumnak ajándékozták. Ebből nem is lett volna baj, ám hamarosan megjelent Shulhofék neve a Palazzo Venier falán, az eredetileg időszaki kiállításból pedig állandó lett. Ezt már a Guggenheim leszármazottak nem hagyhatták szó nélkül, felszólították az alapítvány vezetését, hogy vonják ki Shulhofékat a múzeumból és adják vissza Peggynek, hiszen a palotának, szoborparkjával és műtárgyaival mégiscsak róla kellene szólni. Nem lesz könnyű jobb belátása bírni a „boardot”, hiszen a Shulhof-házaspár Michael nevű fia is benne ül…
Valóban számos kérdést felvethet, hogy hol a határa a magánemberek felől érkező támogatásnak, mecenatúrának, és mennyire etikus egy műgyűjtőnek részt vennie egy múzeum döntéseiben – ezek a problémák az amerikai múzeumi rendszer sajátosságából fakadnak. Jó esetben a hatásköröket az érintettek nem lépik túl, itt azonban úgy tűnik, hogy egy gyűjtő döntési pozíciókba került, gyűjteményének egy részével pedig újabb pozíciókat vásárolt, a saját halhatatlanságát egy másik gyűjtőcsalád hírnevén keresztül.
Míg a Shulhof-gyűjtemény sorsa eldől, a Palazzo Venier egyik szárnyában és a kertjében egy válogatást nézhet meg a látogató, talán a botrányokról mit sem sejtve. Annyi bárki számára érzékelhető, hogy a Peggy Guggenheim Múzeumban ma látható anyag messze nagyobb időt fog át, mint amennyit egyetlen kortárs gyűjtő összeszedhet, hiszen Peggy kollekciója a tízes évektől az ötvenes évek végéig tart (talán Picasso kubista Költője a legkorábbi 1911-ből), ugyanakkor találkozhatunk a nyolcvanas évekből származó művekkel is (például Tony Cragg-szobrok 1981-ből, 1988-ból), a kertben pedig teljesen keveredik a két anyag. Van némi átfedés is a két kollekció között: Alexander Calder, Mark Rothko, de Kooning, Dubuffet itt is, ott is megtalálható.
A Shulhof-gyűjtemény kétségkívül színvonalas, még az a válogatás is, ami ma Velencében látogatható. Tény azonban, hogy aki az excentrikus Peggy Guggenheim szellemét keresi a Canal Grande menti apró (a szomszédos palotákhoz képest fele-harmada olyan magas) palazzóban és egzotikus kertjében, az egyre kevésbé találja meg, és egyre inkább „csak” egy parádés kiállítást, Picassóval, Max Ernsttel, Kleével és néhány fekete-fehér fotóval arról, hogy azokban a szobákban úgy négy évtizede még lakott valaki, aki mellesleg Picasso, Max Ernst és Klee barátja volt.
Illusztráció:
Kilátás a Palazzo Venier kertjéből
Jenny Holzer: Go Where People Sleep… (1989), a Shulhof-gyűjtemény darabja, egy pad a múzeum kertjében
