Sümegh József és a – vélhetően általa megtalált – Seuso-kincsek óta tudjuk, hogy ügyeskedni egy lelettel nem feltétlenül életbiztosítás: az életveszélyen felül mert úgyis más keres rajta jobban, a dicsőségből pedig végképp nem jut semmi.
Ehmann Gábor, foglalkozására nézve fűtésszerelő, jártában-keltében rábukkant egy rendkívül értékes hun kori aranyleletre valahol az Észak-Dunántúlon, és nem a piacra indult vele, hanem a Nemzeti Múzeumba, így vált a lejtős terület legalja (ennyit tudunk a lelőhelyről) egy fontos, ma is zajló tervásatás helyszínévé, több egyetemi tanszék és múzeum régész- és restaurátor-csapatának megmozgatójává, valamint végső soron Széchényi Ferenc utódjává azáltal, hogy a leletet a köznek, a nemzeti múzeumának ajánlotta.
Ehmann Gábor élete megváltozott, idejét a munkája és a családja mellett a kutatókkal is megosztotta, a helyszínen közreműködött a patkó alakban elhelyezkedő eszközök, lószerszámok, viseletek, „áldozati leletek” megtalálásában, megismerte ennek az egész történetnek a tudományos hátterét, a legkorszerűbb keresőműszerek használatától a leletekből való következtetés tudományáig.
Ehmann Gábort a múzeumalapító Széchényi portréja alatt köszöntötték, a saját kezében mutathatta meg a médiamunkások hadának azt a darabot, amelyiket először talált meg Észak-Dunántúlon, egy lejtős terület legalján.
Ehmann Gábort, Indiana Jones helyspecfikus utódját a minisztérium anyagi elismerésben részesíti mindezekért, és bár lehet, hogy ez az összeg kisebb lesz a lelet piaci értékénél (bár a 125 darabos együttest egymaga nem találhatta volna meg, jelentőségének megállapítása is egy szakértőcsoportot igényelt, tehát az eszmei értéktől messze elmaradt volna a piaci), mégis mindenki, ő is, a magyar muzeológia is, a régészettudomány is, a nemzet is, így járt a lehető legjobban.
Ilyenkor csak arra gondolhatunk, hogy mi lett volna a Seuso-kincsekkel, ha…
A műtárgyfotó forrása: www.mnm.hu
