Debreczeni-Droppán Béla főmuzeológus letehetetlen könyvet írt a Magyar Nemzeti Múzeumot körbeölelő parkról, tele érdekes és tanulságos történettel, korábban soha nem publikált képekkel, fákról, szobrokról, padokról, harcoló katonákról és Pál utcai fiúkról.

Két kihajtható térkép között bő kétszáz oldal, és ugyanennyi grafika, fotó, reprodukció – ezt kínálja a Múzeumkerti kalauz, amely néhány hónappal a kertrekonstrukciót követően, másfél évtized kutatómunka eredményeivel jelent meg a napokban. Szinte minden oldalon akad olyan adat, érdekesség, amely meglepheti az olvasót. Ezekből szedtünk össze egy csokorra valót.

A mai Múzeumkert helyén, de jóval nagyobb területen helyezkedett el a kalocsai érsek palotája és kertje a 18. században, narancsházzal, istállókkal, lovaglótérrel, ezt adták el a Batthyányak az államnak múzeumépítés céljából 1813-ban. A Széchényi Ferenc alapította gyűjtemény kezdetben a palotában kapott helyet, a „múzeumőrök”, vagyis az intézmény vezetői, „kurátorai”, kezelői az épületben laktak, az 1830-as években saját veteményeskertje is volt a múzeumnak. A palotát lebontották, hogy helyet adjon a ma is látható épületnek. 1848. március 15-én rendezetlen kert és deszkakerítés várta a forradalmárokat, akik a gyomok között várakozó embereket próbálták feltüzelni. Egy üzletember 1850-ben a kert három oldalán üzletsort szeretett volna felépíteni, a korabeli pláza szerencsére nem valósult meg. A kert rendezése 1855 körül kezdődött meg, a fák jelentős része földbirtokosok adományaiként érkezett. Az 1880-as években egy sávot le kellett hasítani a kertből, a mai Múzeum körút kiegyenesítése okán, eközben a padokat ülőhelyenként 2 koronáért lehetett elfoglalni, amíg az illető fel nem állt, mert azzal érvényét vesztette a jegye. A kert hátsó végében, a mai Pollack Mihály tér felőli oldalon állt (és áll mai is) a kertészház, itt laktak a Múzeumkert főkertészei, családjukkal, évtizedekig. Bezdek Ferenc például 1939-ben foglalta el a lakot, és haláláig, 1966-ig lakott benne (ide születtek a gyermekei is), holott ekkor már a FŐKERT gondozta a parkot.

Az Arany-szobor jobb oldalán, az egyik virágsziget helyén a II. világháború idején légoltalmi víztározó épült, ezt 1952-ben újra üzembe helyeztek volna, ám Fülep Ferenc főigazgató ellenállt. Az idén tavasszal befejezett kertrekonstrukció során ismét előkerült, tele törmelékkel. Szintén előkerült 14 katona maradványa, oroszok, németek és magyarok, ők a kertben folyt harcok során eshettek el, temetésüket Bezdek kertész bonyolította annak idején. A háború után a szovjet katonák röplabda pályát alakítottak ki a kertben, a múzeumvezető hiába kérte ennek elbontását, még évekig működött, mert a fentebbi hatalom így akarta. Miközben az Arany-szobor két oldalán, a hatvanas évek közepéig vörös csillagba rendezett virágok sorakoztak, a padokat a múzeum ablakai alá helyezték, a hangos beszélgetések pedig zavarták a múzeumi munkát. Ugyancsak nem tett jót a múzeumnak, hogy a locsolás során az épület fala is kapott a vízből, a nyirkosodás a műtárgyak biztonságát is veszélyeztette.

Történelmi események sokaságát rendezték itt, a kertben ravatalozták fel Jókai Mórt, Kossuth Lajost, Görgei Artúrt, Ady Endrét, Eötvös Lorándot, Bem apót és sok-sok politikust – hiszen az épületben működött a képviselőház egy darabig. Tüntettek itt házmesterek és pincérek, a lépcsőn (ahol Petőfi nem) szavalta el a Nemzeti dalt a Nemzeti Színház aktuálisan kijelölt művésze: 1953-ban Kállai Ferenc, 1954-ben Bessenyei Ferenc, 1955-ben Sinkovits Imre, 1956-ben Bicskey Tibor.

És itt vették el a gyengébbek üveggolyóit a Pásztorok, ahogyan ezt Molnár Ferenc megírta A Pál utcai fiúkban, és ahogyan ezt alátámasztotta az egyik érintett, Pásztor Árpád Muzi című írásában.

Az biztos, hogy aki elolvassa Debreczeni-Droppán Béla kötetét, amely a kert szobrairól is bőséges olvasnivalót kínál, teljesen más szemmel keresi fel a Múzeumkertet és a ma már kiállítótérként működő kertészlakot.