Egy BMW 320i Turbo parkol a párizsi modern művészeti múzeum előcsarnokában, bepöttyözve az amerikai pop-pápa, Roy Lichtenstein által – a különös műtárgy része a művész retrospektív kiállításának, de azok által is megcsodálható, akik nem vennének jegyet a kiállításra.
A BMW Art Car Projectje 1975-ben indult, elsőként Calder csinosított egy versenyautót, Lichtenstein a sorban harmadikként következett 1977-ben, közvetlenül Warhol előtt. A tervezés és kivitelezés fázisairól fotók is tanúskodnak, így látható, hogy a művész maga is aktívan részt vett a minták elhelyezésében, az autó pedig futott, mégpedig a Le Mans-i 24 órás futamon, tehát nem feltétlenül kiállítási darabnak szánták a megrendelők. (Az egyelőre utolsót Jeff Koons díszítette 2010-ben.)

Mégis érdemes továbbmenni a tíz termet elfoglaló tárlatra (még november 4-ig van lehetőség), hiszen most először láthat a párizsi közönség egy ennyire teljes Lichtenstein életmű-kiállítást, és ennél sokkal közelebb talán nem is jön hozzánk (előtte a londoni Tate-ben állították fel). Minden korszaka és minden emblematikus műve látható, szám szerint száz fölött a kiállított műtárgyak száma. Már az első, a popot elindító 1961-es darabja, a Look Mickey kijelöli azt az utat, amit gyakorlatilag végigvisz és a tökéletességig fejleszt Lichtenstein: a konzumvilág sémáiból ikonokat hozott létre, és ahogyan rájött az ízére, a saját ikonjaiból újra sémákat gyártott – és gyártanak ma is a lakberendezési- és ajándékboltok számára. Nemcsak a fogyasztói társadalom emblémáit használta fel, hanem a művészettörténetét is: Matisse, Picasso, Mondrian és Cézanne műveiből vágott ki és helyezett a saját képeire részleteket, éppen akkorákat és éppen azokat, hogy bárki felismerje a forrását.

A festményekből nyomatok és objektek készültek, Lichtenstein motívumai már a saját életében felmásztak szobrokra és tárgyakra, szóval egyszerűen telepöttyözte a világot, amire a kiállítás installálása során rá is játszottak a látványtervezők. Szokás őt, ahogy a többi pop művészt társadalomkritikusnak tekinteni, ám a motívumok sokszori felhasználása egy tökéletesre kivitelezett marketingakciónak látszik (a popot is poposították), pedig még csak a hatvanas évekről beszélünk! Remekül kihasználta, hogy jól felismerhető, de láttunk mástól is ilyet az elmúlt évtizedekben, Vasarelytől Fehér Lászlóig.
Roy Lichtenstein az 1945 utáni művészet fontos figurája, vagy ahogy sokan tartják, az első posztmodern festő, egyszersmind kora társadalomtörténetének jelentékeny krónikása. A Pompidou kiállítása pedig éppen olyan látványos („etetős”), mint Lichtenstein művészete maga, köszönhetően annak, hogy a látványtervezők merészen felhasználták a művész elemeit és eszközeit, a szobrokat és objekteket – üveg nélküli – kirakatokba helyezték, a biográfiával szemben lévő falat pedig gazdagon összepöttyözték. És pont.