Napjaink „legfelkapottabb”, legnépszerűbb és a gyűjtők körében is legkeresettebb 20. századi művészei közül most három is látható a Magyar Nemzeti Galéria két épületében: Frida Kahlo, Lucian Freud és Francis Bacon. Kahlo kultusza itthon is nyilvánvaló, a Londoni iskoláé talán nem.

Az idei év egyik legfontosabb kiállítása volt a londoni Tate-ben az All Too Human (Nagyon is emberi) című tárlat, amelynek kifejezetten Budapestre megrendezett változata nyílt most meg az MNG A épületében. Mindkét kiállítás kurátora Elena Crippa (Tate), itthon Fehér Dávid volt a társkurátor, Regős Csilla a kiállításszervező.

A közelünkben eddig nem sok alkalom adódott, hogy ezeknek a művészeknek a munkáit eredetiben, élőben láthassuk: Bécsben négy éve rendeztek egy nagyobb Lucian Freud kiállítást a Kunsthistorisches Museumban, feloldva a város és a művész problematikus kapcsolatát, ezúttal azonban a Londoni iskola művészeként szerepel, kontextusba helyezve az életmű fontos darabjait.

Hazai múzeumban csak Freud egyik műve szerepelt: a Lány rózsákkal 1963-ban az Ernst Múzeumban volt látható a Jelenkori brit festészet című kiállításon, amelyet a British Council és a Kulturális Kapcsolatok Intézete szervezett. A korabeli magyar kritika „patologikusnak” nevezte a művet.

A Londoni iskola elnevezés a festő R. B. Kitaj „találmánya”: 1976-ban kiállítást rendezett a londoni figurális művészeknek, ennek kapcsán egyik írásában használta először az idővel rögzült meghatározást. Hagyományos értelemben nem működtek csoportként, pláne nem iskolaként, de valóban szoros, baráti szálak fűzték össze a művészeket. Az elnevezés ugyanakkor inkább stiláris jelentésű.

A Londoni iskola elődeiként Giacomettit és Soutine-t szokás említeni, mindkettőjüktől látható mű most Budapesten.

A művészek többsége „bevándorló”: Freud és Auerbach Németországból, Rego Portugáliából, Souza Indiából, Kitaj az Egyesült Államokból (magyar és orosz felmenőkkel!) származott és telepedett le Londonban. Budapestről nézve bármennyire is könnyebbnek tűnhet az élet Londonban 1945 után, a háború és a holokauszt okozta sokk, az egyéni tragédiák feldolgozása, a szorongás közös élménye a Londoni iskola művészeinek.

Lucian Freud a pszichoanalitikus Sigmund unokája, Berlinben született, Ernst Freud építész és a jómódú, művészettörténetet hallgató Lucie Brasch gyermekeként. 1933-ban a nácizmus elől menekülve Londonban telepedett le a család. Már 1938-ban kiállították Lucien egy „korábbi”, 8 évesen készített rajzát Peggy Guggenheim galériájában. A világháborúban tengerészként szolgált. „Papíron” 14 gyermeke van a 2012-ben, 88 évesen elhunyt művésznek, négy-öt asszonytól, de kapcsolat mindig a nőkhöz, sosem a gyermekekhez fűzte. Testvére, Clement Freud ismert televíziós személyiség volt, 2009-ben bekövetkezett haláláig.

Freud mindig modellről festett, nagyon hosszan, alaposan, megküzdve az alkotással. A képein a modellek sokszor fáradtak vagy alszanak – a hosszú és gyötrő munka valóban megviselte a modelleket. Érdemes a modellek mellett figyelmet szentelni a környezetnek: a műterem berendezésének darabjai (növények, fotelek és az elmaradhatatlan kutya) szintén állandó szereplői a képeknek.

Ezzel szemben Francis Bacon fotóval dolgozott, sokszor használta John Deakin fényképeit – ezekből is látható egy válogatás a kiállításon.

Francis Bacon ma a legdrágább művészek egyike, valójában autodidakta, a belsőépítészetet váltotta fel a festészettel, miután Párizsban megismerte Picasso művészetét. Művészként csak 1945 után fogadták el, ekkor került be abba a társaságba, ahol Freud, a fotós Deakin és más, a Londoni iskolához is sorolható alkotók voltak. Hedonista életet élt, gyakran változó homoszexuális kapcsolatokkal, szerencsejátékkal. 1992-ben a születése óta létező asztmája okozta halálos tüdőbetegségben hunyt el. Legnagyobb szakmai sikereit triptichonjaival aratta, ebből egy Budapesten is most megcsodálható, kilenc egyéb műve mellett.