Ami ma a kétes színvonalú tömeggyártott árucikk jelzése, az valaha a legmagasabb minőséget, precizitást, művészi kivitelezést jelentette. Igaz, pár ezer vagy több száz évvel ezelőtti kézműves csodákról beszélünk, melyeket a Hopp Ferenc Múzeum legújabb, a kínai művészet ötezer évét bemutató kiállításon láthatunk.

Az ötös szám a kínai hagyomány szerint a teljességet jelenti, és mivel a kiállítás nemcsak műtárgyakat tár a közönség elé, hanem a kínai művészet és kultúra jelképrendszerébe kíván beavatni, ezért az ötös jegyében haladunk teremről-teremről, anyagról anyagra, amelyből – természetesen – öt van a kiállításon: jáde, porcelán, lakk, selyem és papír. Ma már mindegyik (talán az egyébként gyémántkeménységű, ezáltal elpusztíthatatlannak tartott jáde kivételével) mindennapjaink megszokott tárgyai, anyagai közé tartoznak, mondhatni nincs az a háztartás, ahonnan hiányoznak, ám valaha ezek értékesebbek és nemesebbek voltak, tán még az aranynál is. A tárlat megpróbálja a gondosan vitrinbe zárt antik műtárgycsodákat közel hozni a nézőhöz: mindegyik anyagból jut néhány tapintható darab – ilyen nekünk is van otthon, gondolja a látogató (pedig dehogy, ezek nem szuvenírek, hanem tényleg antik darabok), így teljesen elmosódik a határ a régiség és napjaink használati- és dísztárgyai között.

Ugyancsak a mai közép-európai közönség és a távol-keleti több ezer éves kultúra közötti határokat bontogatják azok a leírások, amelyek elolvasása után kétség kívül máshogy nézünk a tárgyakra. Azért mindent nem árulunk el, csak a lakknál időzünk egy kicsit. Ez a Rhus Verniciflua nevű fa megcsapolásával nyerhető, ráadásul mindegyik fát életében csak egyszer lehet megcsapolni. Egy tárgyat 80-100 réteggel fednek le, a rétegek között hagyni kell időt a száradásra. (Ekkor már olyan vastag a bevonat, hogy faragni lehet belőle.) Egy csésze lakkal való bevonása (hogy ezáltal vízhatlan legyen) akkoriban mintegy száz ember munkájával járt, a lakktárgy ára ezért tízszerese volt a bronznak. Mielőtt bárki nekiállna a nagyszülőktől örökölt lakkozott bútordarab restaurálásához (vagy megbízna ezzel egy szimpla asztalost), elmondunk néhány momentumot, hogy a kiállított paraván egyik részletét hogyan mentette meg az enyészettől a múzeum restaurátora. Használt hozzá gyerekhajból készült ecsetet, az aranyport bambusz felszórócsővel vitte fel a felületre, a fényezést szarvasagancsporral végezte, a fekete lakkot sertésvérrel keverte, hogy vöröses árnyalatot kapjon.
 

Az alkimistát egyébként Asztalos Zoltánnak hívják.