A párizsi Allegro Barbaro kiállítás két kurátora (Barki Gergely és Rockenbauer Zoltán) mellett egy harmadik magyar művészettörténész is részt vett a munkában, sőt, Krasznai Rékának hónapokig a Musée d’Orsay jelentette a munkahelyét, ezáltal bepillantást nyert a világ egyik vezető múzeumának mindennapjaiba. Tapasztalatairól kérdeztük.

Hogyan kerültél az Allegro Barbaro projektbe, ezen keresztül a modern művészet egyik legfontosabb intézményébe?

Az egyetemet részben Párizsban végeztem (és végzem ma is), és annak idején az volt az álmom, hogy a Musée d’Orsay-ban dolgozhassak, úgy is gondoltam, hogy addig nem jövök haza, amíg ez az álmom nem teljesül. Korábban már pályáztam gyakornoki munkára, amire nem kaptam választ, gondolom, az ezer kis művészettörténész egyike voltam, aki megpróbált bekerülni. A szakdolgozatomhoz kutattam a múzeum dokumentációs osztályán és éppen ott dolgozott Annabelle Mathias, a kiállítás francia kurátorának, Claire Bernardinak a jobbkeze. Ő látta, hogy sorban veszem le a magyar festők dobozait és kutatok bennük. Megszólított, hogy ki és mi vagyok, tudok-e magyarul, mert éppen van egy magyar vonatkozású projektjük, ehhez keresnek egy magyarul jól tudó gyakornokot. Megkérdezte, hogy elvállalnám-e, én persze igent mondtam és hamar megkötöttük a szerződést. Maga a téma sem áll távolt tőlem, hiszen a szakdolgozatom tárgya a Nyolcakat megelőző, 1852 és 1880 között Párizsban dolgozó magyar festőgeneráció volt. Hatalmas szerencsének tartom, és bízom benne, hogy ők is annak tartják a csatlakozásom.

Volt a kiállításnak két magyar és egy francia kurátora. Neked mi volt a feladatod?

Leegyszerűsítve: a francia kurátor asszisztensének voltam az asszisztense. A feladatom sokrétű volt, gyakorlatilag folyamatosan rendelkezésre kellett állnom. Sokat dolgoztam a katalógus szerkesztésében, átnéztem a fordításokat, nyelvi lektorálást kértek, a magyar ékezetekre kellett figyelnem, de szövegeket is kértek, a műtárgylistát állítottam össze, megkerestem a szükséges adatokat a listákhoz és a lábjegyzetekhez. A katalógus összeállítása augusztusig, szeptemberig lefoglalt minket (október 15-én nyílt a kiállítás – a szerk.), azután a kiállítás szerevezésében is segédkeztem, ebben itthonról vettek részt a magyar kurátorok, én pedig kinn dolgoztam. A múzeum kiállítás-szervezési osztályán volt egy ember, aki csak ezzel a projekttel foglalkozott, a katalógusszerkesztőségben pedig kettő. A magyar intézményekkel való kommunikációban végig részt vettem, ha bármilyen probléma merült fel, amihez magyar nyelvtudás kellett, természetesen nekem szóltak.

Az Allegro Barbaróval párhuzamosan volt nyitva a Masculin Maculin kiállítás. Hogy láttad, a földszinti monstre kiállításhoz képest hol volt a helye a miénknek, mennyire volt fontos a múzeum munkatársainak, milyen energiákat mozgatott meg a magyar projekt?

Valóban vannak a földszinti nagy kiállítások és az ötödik emeletiek. Nyilván a földszinti kiállítások kapnak nagyobb hangsúlyt, több reklámot és munkaerőt, a sajtó is azoknak tulajdonít nagyobb jelentőséget, de a különbség elég csekély. A jelenlegi igazgató, Guy Cogeval koncepciója, hogy az időszaki tárlatok minél szélesebb merítést mutassanak be, és van egy általa preferált zenei vonal. A magyar kiállítás mindkét törekvéséhez illeszkedett: a már korábban elkezdett zenei sorozathoz is kapcsolódott, illetve a korszak francia művészetének nemzetközi kontextusát mutatja be. A látogatók sem akarják mindig ugyanazokat a művészeket látni, ugyan a francia impresszionistákat is megnézik, de újat már keveset tud nekik mutatni. A csapatnak egyértelműen fontos volt a kiállítás, éppen olyan erőbedobással és alapossággal dolgoztak, mint bármelyik másik projekten.

Szerinted okozott nekik meglepetést a magyar művészet vagy valamelyik alkotó?

Egyértelműen, hiszen egyáltalán nem ismerték ezeket a művészeket, nemcsak a kvalitásra csodálkoztak rá, hanem arra is, hogy vajon miért ismeretlenek Franciaországban. Most itt nemcsak a francia kurátorra, Claire Bernardira gondolok, aki teljesen elmélyült a témában, alaposan felkészült, a polcán ott sorakoztak a Nyolcakról és a magyar Vadakról megjelent angol és francia nyelvű publikációk, a Kieselbach Galériának a modern magyar festészetre vonatkozó kötetei. Az a szó, hogy felfedezés, nemcsak a kiállítással foglalkozó csapat tagjaitól, hanem a más projekteken dolgozó kurátorok szájából is elhangzott, akik eljöttek megnézni a kiállítást. Czóbelt, Berényt és Ziffert lehet említeni, akiket a legtöbbször említettek mint meglepetést okozó művészeket, kiemelték Ziffer önarcképét Gauguiné mellett. Rippl-Rónait ismerték, tőle több kép is megtalálható a múzeum gyűjteményében.

Mennyire követted a kinti sajtó kritikáit? Rockenbauer Zoltán a blogokat is kiemelte, amelyek igen aktívan véleményezték a kiállítást.

Természetesen figyeltem, és az is érdekes, hogy a két időszaki kiállítás közül nem feltétlenül a Masculint tartották jobbnak. Sinkó Katalin írta le a kulturális transzfer kapcsán, hogy mennyire fontos, hogy a befogadó közegnek legyenek támpontjai ahhoz a művészethez, amit kap. Mivel a kiállítás igyekezett a magyar művészetet a franciához közelíteni, és láthattak referencia műveket is, így ebben az esetben teljes mértékben megvoltak a támpontok.

Korábban dolgoztál a Magyar Nemzeti Galériában. Milyen különbségeket látsz a két intézmény működése között?

Két kiállításban dolgoztam a Galériában, az egyik a Nemzet és művészet, a másik a Ferenczy kiállítás volt, az utóbbi esetében elsősorban a katalógus összeállításában segédkeztem. Nagyon jó munkatársakkal, nagyon jó hangulatban dolgoztam, felelősségteljes munkákat kaptam, egyenlő félként tekintettek rám a kollégák, szép emlékeim vannak azokról az időkről. De végül is pont ugyanezt elmondhatom a Musée d’Orsay-ban eltöltött időről is. A különbség a finanszírozás eltérő mértékében mutatkozik meg. A francia múzeumnak olyan az infrastruktúrája, amelyhez hasonló legfeljebb kialakulóban van Budapesten. Van egy komoly kiállításrendezési osztály, két-három belsőépítész csak egyetlen projekttel foglalkozik. Sokkal több embert tudnak egy kiállításhoz megmozgatni, ezáltal a munkamegosztást is jobban meg tudják oldani, nem egy-két kurátor és egy-két gyakornok végez minden feladatot. Egyszerre legalább 10-15 ember dolgozik egy projekten, így mindenki teljes erőbedobással képes koncentrálni a saját feladatára. A kurátor és a vezető asszisztense minden feladatra figyel, mindenbe kap beleszólást, így nekem szerencsém volt, mert az ő asszisztenseként minden munkafázisban részt vehettem. Persze ne higgyük azt, hogy a specializációval kevesebb munka jut egy emberre, mert alig látszanak ki a munkából, tényleg nagyon sokat dolgozik mindenki.

Rebesgették, hogy a magyar kurátorok által felkínált anyagot rendesen kirostálták a párizsi kollégák. Te tudsz erről?

Amikor május végén, júniusban bekapcsolódtam a projektbe, már végleges volt a műtárgylista, ami később csak kis mértékben módosult, mert nem volt mód a kölcsönzésre vagy Gergő talált valamit, amivel kiegészítette az anyagot. Ilyesmiről nem tudok. Mikor odakerültem, már kész volt a kiállítás makettje, végleges volt a belsőépítészeti koncepció, már csak az volt a kérdés, hogy a kis „kuckókban”, ahol zenét lehetett hallgatni, milyen legyen a padlószőnyeg. Érdekes egyébként, hogy ugyan a művek nagy részét korábban már láttam a kiállításokon, mégis mennyire másképpen mutattak ott, mert egészen más világítást kaptak. Két hétig csak azzal foglalkoztak, hogy a megfelelő fényeket megtalálják, mennyire legyen erős, mennyi sárgát és kéket adjanak rá, mennyire legyen hideg vagy meleg.

Amikor nagyjából a megnyitóval egy időben vége lett a megbízásodnak, újabb feladatot kaptál a múzeumtól. Mi volt ez?

A kiadványok szerkesztőségben kaptam egy kéthónapos szerződést, bizonyára elégedettek voltak a korábbi munkámmal, de az új szerződés csak két hónapra szólt, mert ennyi időre kellett valakit helyettesítenem. Többek között a januárban nyílt Gustave Doré kiállítás katalógusának műtárgylistáját kellett szerkesztenem, egy hétig pedig azt a kollégát helyettesítettem, akinek csak a műtárgyakban közölt fotók beszerzése, a közlési jogok intézése a feladata.

A sajtóvezetésen te fordítottál az igazgatónak, Guy Cogevalnak. Ő mennyire vett részt a kiállítás előkészületeiben?

Részt vett benne, de neki a zenei oldala volt a legfontosabb. Köztudott, hogy nagy rajongója Bartóknak, így ügyelt arra, hogy a zenei szál kellő hangsúlyt kapjon, Bartók ne csak apropója, hanem integrált része legyen a kiállításnak. Szerepet játszott a zenék kiválasztásában és a hangzás technikai beállításában. Egyéb ügyekben maximálisan megbízott a kurátorokban és a munkatársakban.

A műtárgykölcsönzőknek írt köszönőlevelében azt írta, hogy 180 ezren látták a kiállítást, ami napi 2300 látogatót jelent. Ez a szám mit jelent a Musée d’Orsay-ban?

Ez egy nagyon jó szám, főleg egy ötödik emeleti kiállítás esetében. Nagyjából ez az átlag, így nyugodtan elmondhatjuk, hogy az Allegro Barbaro látogatott volt Párizsban.