Megszokhattuk, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításain legalább akkora élményt okoz az installációs trükkökben való gyönyörködés, mint a tartalom megismerése. Nincs ez másként az Írói fogások kiállításon sem, ami most egy kortárs videó anyaggal is kiegészült, jelezvén ismét, sokadjára az intézmény nyitottságát a vendég művészeti ágak iránt.

Elsőre akár úgy is tűnhet, hogy az evés-ivás témája inkább csak ürügyet szolgáltatott arra, hogy megint tomboljon a múzeum kurátorainak fantáziája, aztán alaposabban átgondolva a dolgot rájöhetünk, hogy pusztán táplálékbevitel közben lefotózott írókkal és témába vágó irodalmi idézetekkel nem is igen lehetne ma igényes kiállítást rendezni.

Ma már fontos tényező, hogy valamiféle kultuszt kell építeni az alkotó köré, nem elég a műveit kitenni képcédulák kíséretében: meg kell látni benne az embert, mondhatjuk kissé közhelyesen, de a lényegre tapintva. Ezért a „Terítéken az irodalom” alcímet viselő kiállítás tulajdonképpen karaktereket ábrázol, ezekhez kapcsol idézeteket, fotókat, dokumentumokat és használati tárgyakat. Mert nem mindegy, hogy valakitől egy bicskát tesznek ki, mástól egy míves ezüst evőeszközt, hogy sörös korsót vagy talpas borospoharat, netán klasszikus eszpresszós üvegpoharat, népi motívumos, puritán fehér vagy mintás finom porcelán tányért. Elég időzni a képzőművészeti alkotásnak is beillő edényes-étkészletes falak előtt, a múzeum munkatársai által összeszedett tetemes mennyiségű tárgy között megbújnak az íróktól a múzeumra, örökösre hagyott vagy – kortársak esetében – az alkalomra frissen elkért tányérok, poharak, villák és kések, amelyek abban a pillanatban, ahogy a falra kerültek, használati tárgyakból relikviákká váltak. Hasonlóan árulkodó karakterábrázolás Déry Tiborék háztatásának listája arról, hogy melyik vendégeknek milyen ételt tálalnak – kinek elég volt a rántott leves, másnak gazdag húsétel járt, rangja, érdemei, ízlése szerint.

Volt és van a magyar irodalomban több olyan szerző, akinél az étkezés fontosabb szerepet töltött be a fogyasztásnál vagy létfenntartásnál. Közéjük sorolható Petri György is, aki nagy betegen még szakácskönyvet írt volna, de csak a tartalomjegyzékig jutott. A kiállításon szerepel egy (tervezett) étlap, amelyet Bloomsday alkalmából állított össze olyan ételekkel, mint angolna spárgával vagy hagymás vér, gombás körömpörkölt és lángoló fagylalt, de még a lehetséges vendégeket is felsorolta Kőszeg Ferenctől Várady Szabolcsig. Hogy erre sor került-e valamelyik június 16-án, nem tudjuk, de már a gondolat is irodalmi, ez kétségtelen.

A technikai csodák sem maradnak el: a sparhertre (ha ezt hívják annak) helyezett fazékban fakanállal kevergethetünk egy virtuális betűtengert, ami a keverés után összeáll idézetté, minden alkalommal más és más irodalmi részletté. Egy terített asztalon pedig hagyományos magyar ételek jelennek meg a tányérokon, vetítve, amelyek egyszer csak elfogynak, a megszokott képet hagyva maguk után, a kikanalazás, kitunkolás nyomaival.

Külön izgalmat jelentenek az alkalomra nyomtatott idézetes tányérok, van belőlük jó néhány a kiállításon. Végig az a kérdés motoszkálhat a látogatóban, hogy mi lesz a sorsa ezeknek a tárlat zárása után. Merthogy nyilván vinne, venne belőle, például egy jótékonysági árverésen, amelynek bevételével a kiállítás egyik szegletében most is gyűjtött összeget lehetne növelni és az éhezőket támogatni. Hiszen tudjuk, a témába vágó irodalom nemcsak evéssel és ivással, de éhezéssel is bőségesen teli van…

A héten nyílt a ráadás, a Re:peta, ahogyan stílszerűen elnevezték: egy szoba képzőművészeti anyaggal, de nem Fényes Adolf kalácsával vagy Rippl-Rónai ebédlői családi idilljével, ahogyan első körben tervezték, hanem négy kortárs videóval, amelyek az étkezésnek, ételkészítésnek valamilyen társadalmi, kulturális antropológiai értelmezést adnak (ahogyan Oltai Kata a megnyitó beszédében hangsúlyozta): Baglyas Erika, Eperjesi Ágnes, Fátyol Viola, Esterházy Marcell munkái ismertek, de ebben a kontextusban minden bizonnyal más olvasatot (is) kapnak.