Manhattan legészakibb csücskében, a Hudson folyón átívelő George Washington hídon is túl, a Fort Tryon Parkban (amelyet ugyanaz a Frederic Law Olmsted tervezett, aki a város közepén elterülő, sokkal ismertebb Central Parkot is), egy domb tetején nemcsak Amerika, de talán az egész világ egyik legkülönlegesebb múzeuma áll: a The Cloisters, azaz „a kolostorok”.
A legközelebbi, a 190. utcánál lévő metrómegállótól hozzá felvezető sétány magasan a folyó felett kanyarog, a kiépített kilátókról átnézve szemben New Jersey partjainak meredek sziklái magasodnak. Az épületegyüttes, ha így gyalog, „alulról” közelítjük meg (a másik oldalán lévő főbejáratához busszal is fel lehet jutni), hatalmas középkori, európai monostornak tűnik, masszív kőfalakkal, keskeny, lőrésnyi ablakokkal, mediterrán cserepekkel fedett vaskos toronnyal, színes üvegablakok szabdalta templomapszissal. De az európai turista persze jól tudja, hogy amit itt, New Yorkban (még ha annak nem is a szívében) lát, az természetesen nem lehet eredeti európai középkori. És persze nem is az – illetve… De menjünk sorjában.
A legszikárabb tény: a neoromán-neogótikus épületegyüttest ifjabb John D. Rockefeller (1874–1961) megbízásából Charles Collens (1873–1956) építette 1934 és 1938 között, de úgy, hogy a középkor stílusát csak imitáló építmény pontosan magába foglalja mindazokat az eredeti épületrészeket, amelyeket öt középkori európai kolostorból – Saint-Michel-de-Cuxa, Saint-Guilhem-le-Désert, Bonnefort-en-Comminges, Trie-en-Bigorre és Froville egykori épületeiből – kövenként szállítottak át a tengerentúlra. Azt azonban talán kevesebben tudják, hogy már korábban is állt itt a közelben egy előző „Cloisters”: azt 1914-ben nyitották meg George Gray Barnard (1863–1938) amerikai szobrásznak az 1900-as évek elején Európában összevásárolt gyűjteményéből; ő a középkor szerelmeseként találta ki azt, hogy az amerikaiak nagy része által soha nem látható „régi” európai kincseket így mutassa be nekik. Múzeumának hatalmas sikere volt, amin nem is nagyon csodálkozhatunk, ha belegondolunk, hogy New York ma is álló legrégebbi épülete egy földszintes kis ház Brooklynban 1652-ből, de az egész hatalmas metropolisban is csak négy olyan épület található, amely még 1776 előtt épült…
Az európai régiségek iránt élénken érdeklődő amerikai közönségnek az új épületegyüttes elkészültekor, 1938-ban James J. Romier (1905–1966), a Metropolitan Museum későbbi igazgatója rendezte be a második, azaz a mai Cloisterst, amelynek falai között összesen három – két kisebb és egy már szinte templom méretű – kápolna és négy zárt, oszlopsoros kerengő található. Ez utóbbiak egyike például eredetileg a cuxai kolostoré volt; a Pireneusokban 878-ban alapított rendház ma itt látható részleteit jórészt 1130–1140 körül faragták, és egészen 1791-ig, amikor lakói el nem hagyták az épületet, eredeti helyükön is szolgáltak. Ezt követően azonban „a dél-franciaországi cuxai kolostor maradványainak egy részét egy fürdőház portikuszaként használták, a többi szétszóródott a környékbeli kertekbe, s Barnard maga gyűjtött össze – vásárolt meg gyakran egyenként – negyvennyolc oszlopot, ötvenhat boltívet stb.” – írja a nem hétköznapi történetről Radnóti Sándor esztétikaprofesszor (A Kolostorok. In: uő.: Hamisítás. Magvető Kiadó, Budapest, 1995, 308–319. o.; a szöveg további részében is minden idézet ebből az írásból származik – M. G.). Az ilyen módon az enyészet elől Amerikába „mentett” és itt újraépített kerengő által közrefogott kertecskében ma is, mint egykor Dél-Franciaországban, egy kút áll; csakhogy a ma itt látható nyolcszögletű kőkáva eredetileg nem a cuxai kerengő közepén szolgált, hanem az annak közelében álló Saint-Genis-des-Fontaines kolostornak az ott természetesen egészen más oszlopokkal körbevett udvarában adott vizet…
És ennek a különleges múzeumnak éppen itt kezdődnek a benne bóklászó látogatókban (vagy legalábbis azok egy részében, akiket nemcsak lenyűgöz a „középkor” valóban fantasztikus látványa) a látottak által felvetett – ha úgy tetszik: múzeumszakmai – kérdései; ahogyan Radnóti Sándor fogalmaz: „a múzeumépület neoromán és neogótikus jellege, a különböző korokból és helyekről származó kolostorok egységes Kolostorokká rendezése (…) a Cloisterst, amellett hogy a világ egyik fontos múzeuma, teoretikus problémává” is teszi. Merthogy a múzeumban járva nemcsak az a kérdés vetődik fel, hogy Barnard ugyan milyen „jogon” vitte el eredeti helyükről az egyes darabokat, hiszen – mint erre Radnóti felhívja a figyelmet – „Prades népe és polgármestere (e település körzetéhez tartozik a cuxai apátság) Barnard mellett állt, és el akarta adni neki kincseit” (még ha, tegyük hozzá, 1913-ban elsősorban a pénzes amerikai jótéteménye nyomán „szigorították meg a francia műemlékvédelmi törvényt, és Barnard is visszaadta az általa összegyűjtött kincsek egy részét Franciaországnak”), hanem hogy a Cloisters „eredetiségével szemben több ellenvetés tehető. Az egyik az a jelentős különbség, amely az épületek és a (…) képzőművészeti alkotások között fennáll. Az, hogy festmények ide-oda vándorolnak, különböző tulajdonosok kezén fordulnak meg, korántsem szokatlan. Ez a képek történelmi sorsához tartozik, és így senki sem ütközhet meg azon, hogy az európai festészet legkiválóbb alkotásainak jelentős részét amerikai múzeumokban őrzik. Az épületek nem vándorolnak. (…) Ilyen épület (tudniillik a Cloisters – M. G.) egészében sohasem (…) létezett. Akkor viszont fölmerül, hogy lehetséges-e »a« középkori építőművészet, »a« kolostorok képzeletbeli prototípusát megvalósítani?”
A mai Cloisters és talán még inkább az abban megforduló, a „középkorral” itt elragadtatott rácsodálkozással ismerkedő nagyszámú látogató mintha azt mutatná, hogy ez bizony, legalábbis a közönség szemében, lehetséges. Annál is inkább, hiszen az innen-onnan összehordott „eredeti” helyszíneken, illetve az azokat az összeépítéssel új épületegyüttesbe „rendező” termekben látható ma (szinte) minden „elmozdítható”, amit Amerika az elmúlt bő másfél száz évben egybe tudott hordani az európai kora kereszténység, Bizánc, a romanika és a gótika korából (és ami ebből a temérdek kincsből nem a Metropolitan Museum központi középkorgyűjteményében látható, illetve annak raktáraiban rejtőzik). Ahogyan a mai látogató teremről teremre sétál ebben a sosem volt „kolostorban”, úgy tűnik a szeme elé sorban egy 15. századi szárnyasoltár-töredék Valenciából; egy komplett festett fa szárnyas oltár Kasztíliából az 1530 körüli évekből (ez 1953-ban került a gyűjteménybe); aztán gótikus faszobrok; majd egy 1500 és 1520 között Németalföldön szőtt falikárpit (ez 1938-ban lett a gyűjtemény része); egy kerekeken gurítható fa szamárszobor a hátán Krisztus-alakkal – nyilván egy egykori passió-körmenet jeruzsálemi bevonulási kelléke –; egy 1434-ben német földön faragott márványoltár; egy 1446 és 1482 között arannyal díszített, festett, kézzel írt toledói imakönyv; 1470 és 1500 között készült középnémet festett üvegablakok („bepasszítva” egy teljesen más formájú kőkeretbe); ónedények, porcelánkancsók, egy faragott fali fa gyertyatartó a láng fényét visszaverő kerek réztükörrel és így tovább… Az 1450 körül Kasztíliában készült faragott gerendás famennyezet alól 15. századi, Franciaországból származó festett ajtó vezet át az ablakaival az egyik kerengőre nyíló terembe, amelyben egy szinte az egész falat elfoglaló faragott angol kőkandalló terpeszkedik, míg a többi, faburkolatos falán hat darab, egyenként több mint 3,5 × 3,5 méteres, párizsi tervek alapján 1500 körül Dél-Németalföldön szőtt kárpiton az egyszarvú legendájának „képregénye” követhető végig; utóbbiak eredetileg La Rochefoucauld herceg (1613–1680) birtokában voltak, tőle kerültek előbb egy Párizsban élő másik tulajdonoshoz, majd végül Amerikába, az ifjabb Rockefellerhez, aki 1937-ben ajándékozta őket az akkor már javában épülő múzeumnak.

Ebben a látványában ugyan egységes (kor)képet nyújtó, ám valójában mégiscsak elképesztő kavalkádban „egyedül a pontaut-i apátság 12. századi káptalani gyűlésterme az, amely nagyjából érintetlennek tekinthető, eredeti helyén »szétszerelték«, s New Yorkban fölépítették. Minden mást nem föl-, hanem beépítettek a modern együttesbe, amely azonban historizáló módon maga is a középkort idézi fel” – foglalja össze a Cloisters lényegét Radnóti Sándor. És hogy ez mennyire így van, azt az egész kiállításnak a talán legjellemzőbb részlete szimbolizálja a leglátványosabban, az egyik teremnek a Hudson folyóra néző nagy üvegablaka: az eredeti kőkeretbe tizenkét darab, Franciaország és Anglia legkülönbözőbb helyeiről ide összehordott, méretükben és alakjukban is teljesen eltérő festett üvegablak-részletet illesztettek be úgy, hogy a köztük lévő „átmeneteket” semleges, átlátszó ólomüvegdarabokkal töltötték ki. Vagyis ez az ablak így soha sehol nem volt együtt, csakis itt, a Hudsonra nyílva, egyes részeinek a készülési helyeitől egy óceánnal elválasztva létezik – miközben persze minden egyes eredeti részlete valóban az európai középkor üvegművészetét reprezentálja. De ugyanígy az egyik gótikus kápolnában lévő síremlékek is Dél-Franciaországból (a 13. század közepéről), Spanyolországból, Normandiából, Katalóniából (ezt valamikor 1300 és 1350 között faragták) kerültek itt egymás mellé; az egyes szarkofágokban annak idején eltemetettek korábban soha így egymás mellett nem nyugodtak. A múzeum egy másik részén az egyik, 1126-ban Franciaországban épült kápolnában egy 1225-ben készített katalán oltáron a 12. század második negyedében Ausztriában, Tirolban vagy Salzburgban fából faragott korpusz áll (amely korábban az innsbrucki Kunstgewerbemuseum, majd az ugyancsak innsbrucki Tiroli Landesmuseum tulajdona volt, később egy bécsi magángyűjtőé lett, akitől a Sotheby’s egyik londoni árverésén került 1984-ben az itteni gyűjteménybe); a múzeum berendezői által összeállított „tárgykollázsra” egy 1270–80 körül az ugyancsak franciaországi Saint-Gervais katedrálisba készült üvegablakon át dől be a fény, magába a kápolnába pedig az eredetileg egy Dijon melletti kolostorba 1250 körül faragott kapun keresztül lehet belépni. Csupa eredeti darab, amelyeket azonban csakis itt „párosított” össze egymással az „amerikai középkort” építő 20. század.

Ugyanakkor ezek az „összepárosítások” egyáltalán nem véletlenszerűek, hanem legtöbbször nagyon is tudatosak. „A múzeum legjelentősebb festményének, Robert Campin Angyali üdvözlet-triptichonjának, az úgynevezett Mérode-oltárképnek (1425 körül) a termében csupa olyan tárgyat gyűjtöttek össze, amely a kép tárgyi világát szimulálja. A szoba csodás spanyol gerendás mennyezete, a díszesen faragott magas hátú pad, az asztali és fali gyertyatartók, a majolikakancsó, a csőrös-láncos bronzedény mind gonddal összeválogatott 15. századi darabok; a válogatás egyik fontos szempontja az volt, hogy a lehető leghasonlóbbak legyenek (a festményen – M. G.) a Madonna szobájában látható berendezési tárgyakhoz. (…) A Campin-terem világosan megmutatja a bemutatás illuzionista célját” – írja Radnóti.
A múzeum mai „kincstárában”, egy vitrinekkel berendezett, azaz valóban „múzeumnak látszó” teremben ugyanígy, de a többi helyiséggel ellentétében már a rekonstruált múlt illúziójának megteremtése nélkül folytatódik az „összehordott” középkori kincsek bemutatása: 1470 körül festett kártyalapok, kódexek, könyvek, hímzések, kelyhek, szentségtartók, feszületek, gazdagon díszített miseruhák, filigrán elefántcsont-faragványok, kámeák sorakoznak a tárlókban. Itt látható a múzeum egyetlen magyar vonatkozású műtárgya is: Jean de Touyl (meghalt 1349–50) 1320 és 1340 között Párizsban készítette azt az aranyozott ezüstből megformált kis gótikus ereklyetartó szárnyas oltárt (kinyitva 25,4 × 40,6 centiméteres), amelynek szárnyait kívül-belül színes zománcképekkel díszítette, és amelynek középső részében három kis aranyozott szobrocska ül: középen Mária, ölében a kisdeddel, két oldalán pedig egy-egy angyalfigura a kezében tartott két üvegelejű, aprócska aranydobozkában tartja a parányi ereklyedarabokat (de hogy kiét, az sajnos nem derül ki). A múzeum katalógusában Erzsébet-ereklyetartó néven szereplő tárgyat eredetileg Erzsébet magyar királyné (1305–1380), I. Károly király (1038–1342) özvegye ajándékozta az 1334-ben alapított budai Szegény Klarisszák rendje zárdájának, későbbi tulajdonosai között volt gróf Batthyány Ignác (1741–1798) erdélyi püspök, egy közelebbről meg nem nevezett Batthyány grófnő, a 19. század közepén pedig gróf Batthyány Artúr, akinek rakicsányi (ma Rakičan, Szlovénia) kastélyában „szolgált” a tárgy, majd különböző párizsi tulajdonosok következtek, akiknek a sorában az utolsó Adolf de Rotchild báró (1926–1997) volt, tőle szerezte meg egy New York-i gyűjtő, akitől végül 1962-ben került ide. És ahogyan az Erzsébet-ereklyetartó melletti táblácskáról mindezt megtudhatjuk, ugyanígy az összes múzeumi tárgyleíráson minden egyes kiállított darabhoz a lehető legalaposabb proveniencia van megadva: kitől, honnan, mikor, adott esetben milyen árverésről került a múzeum gyűjteményébe. Vagyis a kiállítás egyáltalán nem akarja eltitkolni, hogy a benne látható tárgyak eredetileg nem ebben az „összeállításban” léteztek, ugyanakkor a Cloisters megteremtői arra mégis nagyon nagy hangsúlyt fektettek, hogy a látogatókra tett összbenyomás lehetőleg minél egységesebb legyen. „Nyilván-való, hogy a megőrzésnek az a különleges formája, amelyet a Cloisters képvisel, az amerikai kultúra terméke” és „mint egész, nyilvánvalóan nem eredeti. De ebből nem következik, hogy hamisítvány volna. Stilizált kerete a benne bemutatott nagyszerű műalkotásoknak” – foglalja össze „közös” sétánk végén az erről a különleges múzeumról alkotott véleményét Radnóti Sándor.

Martos Gábor

Fotók: Tombor Zoltán
Megjelent a MúzeumCafé 33. számában (2013. január/február)

Illusztrációk:

1.: A „középkori” épületegyüttes, ahogyan a Manhattan felől gyalogosan érkező látogató szeme elé tárul

2.: Balra a Hudson folyóra néző gótikus ablakkeret látható, amelyet tucatnyi angliai és franciaországi helyszínről, megbontott épületből idehordott üvegtáblával töltöttek meg; vagyis hiába valódi és önmagában autentikus minden egyes részlete, az üvegablak az eredeti forrásoktól több ezer kilométerre és több száz évre készült, hogy ebben a különleges környezetben reprezentálja a középkori európai üvegművészetet

3.: Középkor Amerikában: a neoromán-neogótikus épületegyüttest ifjabb John D. Rockefeller megbízásából Charles Collens építette 1934 és 1938 között, de úgy, hogy a stílust csak imitáló építmény pontosan magába foglalja mindazokat az eredeti épületrészeket, amelyeket öt valóban középkori európai kolostorból kövenként szállítottak át a tengerentúlra, majd a termeket telerakták szintén eredeti műtárgyakkal