Lesz-e újra szalon a Műcsarnokban – ez volt sokáig a nagy kérdés, miután megérkezett a Magyar Művészeti Akadémia a Hősök terére. (Ma már tudjuk: lett, az építészeti.) De mi ez a szitokszó, amiért annak idején Gulyás Gábor igazgató is lemondott, és sokan mások is lemondtak magáról a Műcsarnokról, amely története során a legtöbbször éppen ezeknek a szalonszerű kiállításoknak volt az otthona?

A szalon kezdettől (Párizsban vagyunk, a 17. században) a cégbelieknek adott kiállítási lehetőséget, ami néhány évszázadig (az 1860-as évekig) nem is ütközött túl nagy ellenállásba, egészen addig, amíg nem jöttek létre az akadémiák és a zsűrik mindenhatóságát megkérdőjelező alternatív művészcsoportok. A „Visszautasítottak Szalonjától” (Salon des Refusés) kezdve elindultak azok a kiállítások, ahol nem beválogatták azokat, akik megfeleltek, hanem befogadták azokat, akik nem feleltek meg. A szalon tehát egyfelől sokaknak, sőt, tömegeknek nyújt kiállítási lehetőséget, amennyiben a művész megfelel az elvárt ideológiai, művészetpolitikai és esztétikai szempontoknak, úgy tár szélesre, hogy közben leszűkít, és úgy toleráns, hogy egyszersmind ki is rekeszt.

Amikor a Műcsarnok átvétele (az MMA által) közeledett, egyre többször került szóba, hogy az új gazda visszaállítaná a szalonok rendszerét, hiszen virágozzék minden virág, legyen vége az elitista szemléletű kurátori kiállításoknak, döntsön zsűri, jelentkezzen, aki kiállítani vágyik. Hangoztak el érvek mellette is, ellene is: a ma aktív hazai művészek kilencven százaléka gyakorlatilag láthatatlan az országos hatóerejű intézményekben, ugyanakkor rossz rutinokat indít be, a Műcsarnok eddigi történetében megrendezett több száz szalon-jellegű kiállítás nem a minőséget és a progressziót juttatja eszünkbe, sőt. Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat tavaszi és téli tárlatain – kevés kivétellel – émelyítő teátrális tablókat és felejthető bútorképeket állítottak ki (ezeket ma „műcsarnoki” képeknek hívjuk, nem véletlenül), még akkor is, semmitől sem zavartatva, amikor már léteztek fauve-ok és neósok, Párizsban és Nagybányán. (De legalább volt Nemzeti Szalon, Művészház és Ernst Múzeum!) A két világháború között új tulajdonossal (a Társulat helyett a főváros) és új vezetéssel, de folytatódtak a „tárlatok” (így hívták a szalonokat), a harmincas évektől „nemzeti” néven, és bár a politikai rendszer változott, a világháborút követően a tárlatok rendszere nem: jöttek az Országos Képzőművészeti Kiállítások, a szocialista realizmus felvonulásai, zsűrivel (Bernáth, Pátzay stb.), Révay megnyitóival, megint csak kirekesztve mindenkit, aki eltér a fősodortól. Az 1957-es Tavaszi Tárlat is ez volt, csak több zsűrivel, egyszeri alkalommal, majd folytatódtak a Képzőművészeti Kiállítások, hosszú évekig úgy, hogy nem maradt fenn belőlük semmi. Megmozgatták a művésztársadalmat, százával vitték be a műveket a művészek és reménykedtek, hogy egy intézmény (minisztérium, tanács, pártiroda, szakszervezet) megveszi, és nem kell gondoskodni a hazaszállításról.

A nyolcvanas évek ideológiai és szemléletbeli változást hoztak, Néray Katalinnal, majd Keserü Katalinnal, Beke Lászlóval olyan igazgatók váltották egymást, akik a végrehajtó-jellegű intézményvezetők után markáns (és saját) elképzelésekkel rendelkeztek egy modern Kunsthalle működéséről. 1997-ben még volt olyan, hogy „Olaj/vászon”, zsűrivel, morgásokkal, de nem lett II. Olaj/vászon, nem véletlenül.

Most pedig van I. Építészeti Nemzeti Szalon, ahol sokan kiállítanak, de nem mindenki: ott van, akit meghívtak, és hiányzik, akit nem hívtak meg. Valójában tehát nem szalon ez, hanem számos kreatív ötletet felvonultató kurátori kiállítás, Szegő György frissen kinevezett igazgatóé, aki úgy nyilatkozott, ezentúl lesznek szalonok a Műcsarnokban. Reménykedjünk, hogy ezek minőségi csoportos kiállítások, nem pedig egy elavult ideológia outputjai lesznek, mert ezek nem szoktak fennmaradni, és akkor meg minek?

Fotó: Újítási és Találmány Kiállítás, Műcsarnok, 1951. (Fortepan)