A készülő kiállítás kapcsán elővettük az egyik, öt évvel ezelőtti lapszámunkat. Az alábbi kérdést tettük fel: Hol és hogyan lehetne méltó módon bemutatni Magyarországon Csontváry Kosztka Tivadar egyedülálló életművét? Aki válaszolt: Kieselbach Tamás, Sárkány József, Gulyás Gábor (!) és Szücs György.

 
Kieselbach Tamás művészettörténész, a Kieselbach Galéria és Aukciósház vezetője
 

A pécsi Csontváry Múzeumban lévő festmények és rajzok jogi helyzete világos: a legfontosabb művek – köztük természetesen a nagyméretű kulcsképek – a budapesti Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában vannak, Pécsre csupán ideiglenes letétként kerültek. 2. Csontváry Kosztka Tivadar számos alkalommal lejegyzett és publikált végakarata egyértelmű: külön épületben kívánta műveit a közönség elé tárni Budapesten. 3. A Csontváry-hagyaték megmentőjének és az életmű szellemi letéteményeseinek eredeti szándéka és véleménye közismert: a művek egykori tulajdonosa, Gerlóczy Gedeon építész budapesti helyszínnel tervezte meg Csontváry múzeumát, s ezt tartotta volna ideálisnak Németh Lajos, a festő legjelesebb monográfusa is. Nem akarok besétálni a régi utcákba, jól ismert „érvekkel” hadakozni a fővároscentrikus országról, elnyomott vidékről és a többi hasonló féligazságról, amelyek állandó ismételgetése csupán arra teremt kitűnő magyarázatot, hogy miért ne csináljunk semmit. Pedig közben mindenki látja, hogy Csontváry nincs az őt megillető helyen. Itt most nem Pécsről és nem csak Csontváryról van szó, hanem Magyarországról és a magyar képzőművészetről. Közhelyeket sem akarok ismételgetni: hogy ma már – sőt évtizedek óta – minden ország „megcsinálja” a maga kulturális hagyományait, felépíti saját művészetének brandjét, amelyet büszkén és jól kimunkált stratégiával tár a közönség elé. Illene végre belefogni ebbe itthon is. Új korszakra van szükség a magyar képzőművészet bemutatásában, hogy végre tudatos stratégia mentén szülessenek meg a döntések. Ennek a folyamatnak kulcsmomentuma lehetne az új, önálló, Budapesten létesítendő Csontváry Múzeum. Mert csak az ő festményeinek elementáris vizuális ereje alkalmas arra, hogy konkuráljon a mindenkit körülvevő látványdömpinggel, és megrázó hatást gyakoroljon a közönségre. Ráadásul ez az életmű tálcán kínálja nekünk ezt a lehetőséget, hiszen a legfontosabb darabjai – Csontváry akaratának megfelelően, persze az ismert kerülők után – egytől egyig köztulajdonban vannak, így az állandó kiállítás létrehozásakor nem kell lemondani a magántulajdonban lévő művekről. Egy tudatosan formált, külsejében méltóságot sugárzó, tereiben, hangulatában és üzeneteiben ideálisra komponált múzeumban ez az életmű olyan intenzíven hatna, hogy a világ megrendülve adná meg magát a láttán. Csontváry művészete olyan komplex, a motivikus, tartalmi és fakturális utalások olyan széles – a kortárs törekvésekig ívelő – mezőit nyitja meg, hogy a múzeum törzsanyagához kapcsolódva időszakos kiállítások garmadáját lehetne pillanatokon belül felsorolni, amelyek az életmű egy-egy szegmenséhez „szólnának hozzá”, s évről évre nagy tömegeket vonzó, az egyetemes művészet legnagyobbjaitól válogató, nemzetközi hírű tárlatok megrendezésére adnának esélyt. Csontváry művészete olyan szervező erő, olyan gravitációs mag lehetne, amely köré – jó döntésekkel – lenyűgöző univerzumot építhetnénk. És akkor végre azt is megtapasztalhatnánk, hogy akad egy festőnk, akinek a műveit nyugodt szívvel, a biztos „győzelem” tudatában versenyeztethetjük a világ legnagyobb neveivel. Mindez olyan sikert hozna, ami visszasugározna egész festészetünkre, s egyengetné a kortárs művészet érvényesülésének útját is. Hiszen végre a külföldnek is beazonosíthatóvá válna a magyar festészet, lenne egy erős asszociációs támasz, amely minden magyar alkotót segítene. Sok éve mondom, hogy új Csontváry Múzeumot kellene építeni Budapesten. Az elmúlt évtizedekben számos alkalommal végigjártam a világ szinte valamennyi jelentős múzeumát, galériáját, műkereskedését. Annyit utaztam festmények miatt, mint talán senki más Magyarországról. Minden külföldi utamon figyeltem, miben vagyunk jók, miben maradunk alul, miben vagyunk különlegesek, és miben vagyunk páratlanok: mi az, amit nekünk kellene letennünk a világ elé. Galé-riásként jól ismerem a közönséget, a gyűjtők világát, tudom, mi értékes, mi hatásos, és azt is felismerem, ha ez a kettő együtt van. Amikor Csontváryt megneveztem, nem csupán előhúztam egy nevet a teletömött kalapból. Csontváry mellett nincs B vagy C terv. Ő van, és senki más. Benne találkozik mindaz, ami a sikerhez kell: különleges hang, nagy és jelentős művek, összeterelhető életmű, izgalmasan elmesélhető történet, frenetikus látványerő. Az összes többi lehetséges jelölt elbukik ennek a hat kritériumnak valamelyikén. Ráadásul Csontváry sorsa és életműve képes arra, hogy túlmutasson önmagán, és mint kultúránk leglátványosabb csúcsteljesítménye a magyar művészetet, sőt a magyar identitást is reprezentálja, akár idehaza, akár külföldön. Nem harcolni, nem vitatkozni vagy magyarázkodni szeretnék. Nem akarok hibákról, rossz döntésekről, elmulasztott esélyekről beszélni. Csak két szóban választ adni arra a kérdésre, hogy mi az első és legfontosabb lépés, amit a magyar festészet sikeréért meg kell tennünk: Csontváryt Budapestre!
 

Sárkány József művészettörténész, Janus Pannonius Múzeum, Pécs
 

Hol? Természetesen Pécsen, ahol a Csontváry Múzeum 1973-as megnyitása óta több mint kétmillióan látták a műveket. És azért is itt, mert a Zsolnay és a Vasarely Múzeummal együtt Pécs jelképe. Tagadhatatlan az is, hogy Csontváry műveinek megmaradásáért, munkássága megismertetéséért ez a város tette a legtöbbet. Ezt a lehetőség felismerve döntött úgy Gerlóczy Gedeon, aki az életművet megmentette a pusztulástól, hogy a tulajdonában lévő nagyméretű festményeket 1973-ban a pécsi Janus Pannonius Múzeum őrzésére bízza. Ezeket a műveket ugyanis ekkorra a méltatlan bánásmód következtében a végső megsemmisülés veszélye fenyegette. Romváry Ferenc Csontváry-monográfiájában (Alexandra Kiadó, Pécs, 1999) részletezi a művek hányattatását. A Képzőművészeti Főiskola díszterméből, illetve olvasóterméből, valamint Gerlóczy lakásából szállították 1949-ben a párizsi kiállításra a tulajdonos költségén kiállítható állapotba hozott tizenhárom festményt és a grafikákat, ám ezeket évekig nem kapta vissza a gazdájuk. Az elveszettnek mondott nagyméretű festmények csak 1956 nyarán kerültek elő a Szépművészeti Múzeum alagsorából, egymásra feltekert, szakadt, sérült állapotban. További kiállítások következtek (1958 és 1962 Brüsszel, 1963 Belgrád), amelyek újabb és újabb károkkal, műtárgysérüléssel jártak. Olyan mértékben vált súlyossá a művek állapota, hogy a Szépművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria és a Képzőművészeti Főiskola restaurátorai arra a megállapításra jutottak, hogy a teljes körű, alapos restaurálás elkerülhetetlen, a művek végleges helyen történő elhelyezése elodázhatatlan. 1963-ban úgy tűnt, véget ér a Csontváry-művek kálváriája, Székesfehérváron otthonra találnak. A Csók Képtárban megrendezett kiállítás hatalmas közönség- és szakmai sikert hozott. Túlságosan is nagyot… Hruscsov felesége ugyanis örömét fejezte ki, hogy „megismerkedhettünk egy tehetséges művész alkotásaival… a kiállítás igen nagy benyomást kelt”. És ha a szovjet főtitkár elvtárs felesége ezt mondja, akkor semmi más nem számít, Budapesten kell bemutatni a képeket – ami által a fehérvári Csontváry Múzeum terve kútba esett. Az 1964-es, a Szépművészeti Múzeumban megvalósult tárlat – előre várható – sikerét beárnyékolta két festmény gondatlanságból adódó sérülése, ami miatt a tulajdonos a nagyméretű képek kivételével – ezeket a Magyar Nemzeti Galériában helyezte letétbe – a műveket visszavette. Ezt követően csaknem tíz év telt el, amikor is a pécsi múzeum művészettörténésze, Romváry Ferenc felkereste Gerlóczy Gedeont, azzal a javaslattal, hogy a Csontváry-művek állandó bemutatása Pécsen legyen. Gerlóczy az évtizedeken át zajló sikertelen próbálkozások után örömmel vette a város jelentkezését. Az 1973-as múzeumnyitás után tíz évvel később a tulajdonos újabb képek és grafikák letéti átadásával tette lehetővé az életmű részletesebb bemutatását. A pécsi múzeum vásárlásai, gyűjtése révén is gazdagodott az állandó kiállítás, amelyen így ma már Csontváry ismert életművének meghatározó, legjelentősebb része látható. Az itteni festmények mintegy negyven százaléka a Janus Pannonius Múzeum tulajdonában van, a többi mű a Gerlóczy-hagyatéknak a Művelődési Minisztérium által történt megvásárlását követően lett átvétellel 1993-tól a Nemzeti Galéria beleltározott anyaga, azaz letét Pécsen. A Csontváry Múzeum épülete az egyházi tulajdonok visszaadásáról szóló vatikáni megállapodás keretében visszakerült a Pécsi Püspökség tulajdonába. Bár a bérbeadóval teljesen korrekt a bérlő JPM viszonya (a püspökség kinyilvánította, hogy határozatlan ideig biztosítja a Csontváry Múzeum elhelyezését az épületben), az üzemeltetés biztonsága és a műtárgyvédelmi, valamint a látogatói elvárások magasabb szintű kielégítése érdekében két helyszín is szóba került az utóbbi években egy új múzeumépület létrehozására. Ezek egyike az úgynevezett Múzeumutca déli oldalán, a Vasarely Múzeum és a Schaár Erzsébet Utca című alkotását bemutató épület közé ékelődő iskolai sportpálya területe, amely egyházi tulajdon, és bár történtek próbálkozások ingatlancsere révén a megszerzésére, ezek nem jártak sikerrel. Reménytelibb szakaszig jutott a másik terv. A Pécs Európa Kulturális Fővárosa 2010 program kiemelt beruházásainak egyike (volt) az úgynevezett Múzeumutca–Nagy Kiállítótér projekt. Elképzelésünk lényege az volt, hogy ebben a központban biztosítsuk a Modern Magyar Képtár gyűjteményének 21. századi muzeológiai, műtárgyvédelmi követelményeknek megfelelő raktári elhelyezését és a 20. századi modern magyar képzőművészet című állandó kiállításunk bemutatását. Célunk volt a legszigorúbb műtárgyvédelmi előírásoknak is eleget tevő, ezer négyzetméteres időszakos kiállítótér kialakítása is. Ebben az épületben megteremtettük volna a lehetőségét annak is, hogy a Csontváry-alkotások egyrészt kapcsolódási lehetőséget kaphassanak az állandó kiállításhoz, ám különálló elhelyezésük is biztosított legyen. A pályázati tervek 2007 kora tavaszára elkészültek, nyáron megtörtént az eredményhirdetés. Féléves csönd, majd a döbbenet: megérkezett a polgármesteri hivatalba a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség akkori vezetőjének, Bajnai Gordonnak a levele, amelyben nem javasolta, hogy Pécs városa a beruházás központi elemét, a Nagy Kiállítóteret megvalósítsa. Ezzel a Modern Magyar Képtár – mint Pécs meghatározó képzőművészeti értéke, és vele együtt a Csontváry Múzeum – a léptékváltás hatalmas esélyétől esett el.  Hogyan tovább? Semmiképpen sem úgy, hogy a Csontváry Múzeum anyagának egy részéből máshol létesítsünk múzeu-mot. Hogy hol? Mondjuk ki, amit már úgyis olvashattunk a Molnos Péter által jegyzett Csontváry-monográfia előszavában Kieselbach Tamástól: a fővárosban. Hogy miért éppen ott? Hogy például ne kelljen a Csontváry-művek megtekintéséért két órát utazni Budapestről. És persze a budai várban kell felépíteni egy új múzeumot erre a célra. De valóban csak a fővárosi lét, a budai vár hitelesítheti Csontváry egyetemes rangú művészetét? Nem gondolnám hogy „a 20. század mindent széttördelő magyar történelme után összeterelni múltunk darabjait” (Kieselbach Tamás) csak budapesti helyszínen lehetséges. Nem 21. századi gondolat minden érték egy központba zsúfolása, mint ahogy – Csontvárynál maradva – a hortobágyi kilenclyukú híd áthelyezése sem lenne szerencsés a látogatottság növelése érdekében a Dunára. Bereczky Loránd tömör értékelésével értek inkább egyet: „Nagy hiba volt a Csontváry-művek Pécsre vitele, ennél csak az lenne nagyobb, ha nem hagynánk őket ott.” Valamennyien egyetértünk Csontváry művészi nagyságának megítélésében. Abban is, hogy jót tenne az országnak is, ha lenne legalább egy világhírű képzőművésze. Az is igaz, hogy a pécsi Csontváry Múzeum több gondoskodást érdemelne. Ennek azonban kizárólag anyagi okai vannak, nem a szándék hiányzik. Baranya megye és Pécs városa már két évtizede depressziós válságövezet. Talán egyetlen kitörési pontja a kulturális turizmus, a kultúra, az oktatás lehet. Méltatlannak tartanám megfosztani egyik ikonjától, ugyanis a pécsi múzeum erejéhez mérten jó gazdája volt az életműnek. Gondoskodott annak szakszerű védelméről, szakemberei 1991 és 1993 között valamennyi festményt restaurálták, s a legutóbbi esztendők munkájának eredményképpen a súlyosan sérült, nagyméretű késői rajzok helyreállítása is megtörtént.  Valóban szükséges lenne új, a művek érvényesülését fokozó, azokat kiszolgáló múzeumépületre, több szakemberre, a feladat nagyságához mért költségvetésre. A továbblépés esélyének tartanám, hogy amennyiben valóban van központi akarat és pénzügyi forrás – ami elengedhetetlen a Csontváry-művek bármely más helyszínen történő bemutatásához is –, akkor teremtsük meg e nemzeti kincsünk méltó bemutatásának a feltételeit – Pécsen!
 

Gulyás Gábor a MODEM igazgatója
 

Az utóbbi években többször hallottam azt a véleményt, miszerint Csontváry életművét Budapesten kellene állandó kiállításon bemutatni. Az indokok között rendre felbukkant a várhatóan nagyobb látogatottság. Ebben a hozzászólásban ezzel az állásponttal szemben érvelek. Tagadhatatlan, hogy az 1973-ban megnyitott pécsi Csontváry Múzeumnak nincs számottevő idegenforgalmi vonzereje. Pedig a nemzetközi és a belföldi kulturális turizmus egy jelentős része Magyarországon is művészeti kiállításokhoz kapcsolódik – tapasztalati tény, hogy például a Szépművészeti Múzeum egy-egy tárlata kedvéért tömegesen utaznak művészetkedvelő emberek Budapestre, s időnként a MODEM kiállításai alkalmával is több tízezren kerekednek fel, hogy a fővárosból Debrecenbe menjenek. Természetesen az nem kérdés, hogy Budapest idegenforgalmi szempontból (is) frekventáltabb helyzetben van, mint bármelyik vidéki város, de az is vitathatatlan, hogy egy jelentős kulturális esemény – megfelelő promóció esetén – gyakorlatilag bárhol lehet az országban, a közönség nagy része elég mobilis ahhoz, hogy az utazást is vállalja miatta. A statisztikák szerint a nagyobb fővárosi kulturális projektek látogatóinak 35-40 százaléka vidékről érkezik – értelemszerű, hogy többségük rendszeresen jár vidéki programokra is. Ugyanakkor egy határközeli város kulturális vonzereje olyan településekre is kiterjed, amelyekre Budapesté nem (Debrecenbe például rendszeresen járnak kiállításokra Nagyváradról, Kassáról, Beregszászról, Pécsre pedig gyakran átruccannak Eszékről vagy Újvidékről). Magyarán: az, hogy a Csontváry Múzeum Pécsen található, a látogatottság szempontjából nem kellene, hogy jelentős hátrány legyen. A mecseki város mellett szól egy alapvető nemzeti érdek, a kulturális decentralizáció érvényesítése is, ami közös érdekünk lenne (vidékieknek és fővárosiaknak), márpedig a múzeum Budapestre költöztetése, illetőleg a Magyar Nemzeti Galéria letéti anyagának visszavétele (ami 2013-ban, a szerződés lejártát követően jogszerűen megtehető lenne) nyilvánvalóan gyengítené Pécs pozícióit. Pedig azt inkább erősíteni kellene. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Pécsen kívül máshol is ne lenne értelme esetenként színvonalas időszaki tárlatokon bemutatni Csontváry életművét, hiszen az ilyen kiállítások a remélhetőleg valóban megújuló pécsi múzeumot is vonzóbbá tehetik. Mi a MODEM-ben például szeretnénk egy ilyen átfogó Csontváry-tárlatot rendezni. A kiállításjáró magyar közönség jelentős része úgy tekint Csontváry híres festményeire, mint egy géniusz remek-műveire, ám ez az attitűd a külföldieknek korántsem magától értetődő. Az 1994-es kísérlet, amely nagy festőnk világviszonylatban is figyelemre méltó kvalitását és jelentőségét igyekezett a nyugati közönség számára is nyilvánvalóvá tenni, Stockholmban, Rotterdamban és Münchenben is kínos kudarcot vallott. A titkon – sőt, a hazai művészettörténészek egy része által nyilvánosan is – várt rácsodálkozó elismerés elmaradt. (Részben hasonló történt a modern magyar képzőművészet kiemelkedő alakja, Vajda Lajos tavalyi belgiumi és amerikai kiállításán is – a nyugati kritikai visszajelzések nem igazolták vissza az idehaza kanonizálódott értékítéletet.) De vajon miért nem értékelik Csontvárynál azt, amit mi egyenesen zseniálisnak gondolunk? A két legfontosabb ok szerintem: a nemzetközi színvonalú és kitekintésű szakmai feldolgozottság hiánya, valamint a rosszul megépített, nem kis részben romantikus konvenciókat követő kiállítások. Meglehet, ha Németh Lajost nem akadályozta volna meg váratlan halála abban, hogy írjon egy új, korszerű Csontváry-monográfiát, az 1994-es külföldi kiállításokat sem övezte volna közömbösség. Egy olyan katalógus azonban, amely többek között – a külföldi művészettörténészek körében szintén ismeretlen – Hamvas Bélától és Pilinszky Jánostól beszerkesztett szövegrészletekkel kommentálja a képeket, eleve nem érhetett el számottevő hatást. Nem azért fontos a hazai és nemzetközi kontextus megjelenítése, mert Csontváry művészete analógiába vonható valamelyik kurrens irányzattal – éppen ellenkezőleg. Művészi öntörvényűsége, alkotásainak rendhagyó, ám kompakt világa csakis a kontextus felmutatása révén érzékeltethető hitelesen. Márpedig a korábbi elemzések, köztük még az olyan kitűnő szerzők által írottak is, mint Kállai Ernőé vagy Németh Lajosé, erre kevéssé ügyeltek. Molnos Péter új könyvének megjelenésével ebből a szempontból új helyzet teremtődött: az ott közreadott értelmezés alapul szolgálhat egy korszerű kiállításhoz, amely érdemben számot vet a recepcióval, a magyar és külföldi előképekkel, párhuzamokkal és hatásokkal, és nem utolsósorban a Csontváry-legendáriummal. Mert Csontváry művészetét csakis így lehet bemutatni. Egy ilyen kiállítás nem tekinthet el a magángyűjtőknél lévő és természetesen a második világháború végén hadizsákmányként Moszkvába került tucatnyi festmény bemutatásától sem. Szeretném, ha ez a Csontváry-kiállítás 2011-ben a MODEM-ben valósulhatna meg, egy reprezentatív, magyar és angol nyelvű változatban is kiadott, komoly, elemző írásokat tartalmazó katalógussal kísérve. 
 

Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató-helyettese
 

Nem nehéz elképzelni a budai vár oldalában egy nagy belmagasságú, napfényes, modern épületet, ahol a terek metszéspontjában Csontváry Kosztka Tivadar „festő és patikus” monumentális képei függenek. A múzeumot a hétköznapokon is rengetegen látogatják, iskoláscsoportoknak tartanak tárlatvezetéseket, a külföldi turisták pedig áhítattal állnak majd a Panaszfal, a Taormina vagy a Mária kútja előtt. Egy ilyen látomás, amely a többi múzeum hasonlóan magas látogatottságát is feltételezi, kétségtelenül magával ragadja az embert, ugyanakkor óhatatlanul felveti a kérdés másik (teljes) oldalát: hogyan érhető el a magyar képzőművészet nemzetközi elfogadtatása és ezzel összefüggésben hazai presztízsének emelése. Be kell lássuk, nem vagyunk gazdag birodalom, de még csak kulturális és tudományos nagyhatalom sem, annak ellenére, hogy szívesen hivatkozunk Bartók Bélára, a magyar származású Nobel-díjasokra és Puskás Öcsire. Miközben folyamatosan elfeledkezünk arról, hogy a sakkban egy váratlan, ám éppen ezért zseniális megoldást gyakran hosszú lépéskombinációk előznek meg. A magyar képzőművészet húzóágazatként való nemzetközi elismertetését – benne Csontváryval – kitartó türelemmel és egymásra épülő elemeket tartalmazó, tudatos stratégiával valósíthatjuk meg. Általában abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy a külföldiek a magyar alkotások láttán elhomályosuló tekintettel és bocsánatkérő szavakkal egy szempillantás alatt a magyar képzőművészet híveivé szegődnek. Másfelől egy-egy nagyobb nézőszámot vonzó hazai bemutató (Munkácsy, Aba-Novák, Gulácsy stb.) után nem érzékelhető számottevően, hogy az élmény következtében általában többen járnának kiállításokra. A gyakran előkészítetlenül, gyorsított ütemben megszervezett külföldi kulturális évadok eseményeiről szóló csalóka hírek – mindenhol hatalmas siker és áttörés – pedig valójában kevéssé alkalmasak a nemzetközi megítélés hiteles méréséhez. A tanulságokat magunknak és idehaza kell levonnunk. Például a 2001-es franciaországi kulturális év programjai között sokáig versenyben volt a Csontváry-kiállítás terve, de végül a magyar kolorista tendenciákat bemutató, félkész állapotban lévő Lumières magyares című kiállítás lett a befutó a kiajánlott MAGYart-rendezvények közül. Nem volt megfelelő és Csontváryhoz méltó a kínált helyszín? Pontosabban: a francia fél nem javasolt ilyet? Vagy a franciák nem érezték annyira jelentősnek a festő életművét? Miért tartjuk műveletlennek és intézzük el egy kézlegyintéssel azt az egyébként művelt franciát, aki Csontváryban mondjuk csupán a német expresszionista Marianne Werefkin kelet-európai rokonát látja? Ezekre a kérdésekre nem fogalmaztuk meg az őszinte válaszokat, s arra sem, hogy az utóbbi két évtizedben miért nem tettünk semmi érdemlegeset Csontváry nemzetközi kontextusba helyezéséért. Az 1994-es európai Csontváry-körút (Stockholm, Rotterdam, München) vékonyka alig-katalógusával azt dokumentálta, hogy ha mi nem vesszük komolyan az értékeinket, miért várjuk el, hogy mások komolyan vegyék? A probléma másik oldala pedig, hogy megütközve utasítjuk el: a külföldiek naiv művésznek tekintik Csontváryt. Az „outsider art” korában miért annyira megbotránkoztató ez? Érdekes, a világhírű Henri Rousseau esetében ez senkit sem zavar. Az izmusok képviselőivel kapcsolatban természetesnek vesszük – korabeli kifejezéssel – a „formatorzítást”, akárcsak a szecesszió stilizálását, viszont hatalmas energiákat fektetünk abba, hogy folytonosan bizonygassuk, Csontváry nem volt őrült, nem volt naiv, nem volt… Máig nagy sikerként könyveljük el, hogy a brüsszeli világkiállításon a Palais International des Beaux-Arts épületében rendezett Modern művészet 50 éve című nemzetközi seregszemlén mint egyedüli magyar mű (kivéve: Moholy-Nagy és Vasarely) Csontváry Sétalovaglás a tengerparton festménye szerepelt. A francia nyelvű katalógus rövid életrajza dokumentumként megjelent az 1976-os Csontváry-emlékkönyvben, de a vizionárius, misztikus, panteista, kozmikus stb. jelzőket használó szövegből – ki tudja miért – csupán az „un style naïf” maradt ki. A magyar pavilon fő attrakciója, a Mária kútja és a Sétalovaglás kétségtelenül rímeltek egymásra, de a fő nyomatékot az a tény szolgáltatta, hogy az 1956-os forradalom után Magyarország ismét önálló pavilonnal jelentkezett a világkiállításon. Ennek eredményeképpen 1962-ben azután nagy kiállítást rendeztek Csontvárynak a belga fővárosban. A kulturális legitimációt is szolgáló nemzetközi megmérettetés után következett 1963-ban a legendás székesfehérvári, majd a Szépművészeti Múzeumban bemutatott retrospektív kiállítás. Úgy tűnik, ebben az esetben megvalósultak azok a nélkülözhetetlen lépéskombinációk, amelyek 1958 és ’63 között a hazai és nemzetközi „Csontváry-jelenlétet” biztosították. Ne feledjük azonban, hogy mindezek, akárcsak a pécsi Csontváry Múzeum 1973-as megnyitása mögött, súlyos politikai döntések húzódtak meg. Az egykori baranyai titkár, Pécs országgyűlési képviselője, Aczél György ambicionálta, hogy a város új létesítményeivel olyan múzeumi rendszert építsen ki, amely egy valódi regionális kulturális központ lehetőségét alapozza meg. A mindenható kultúrpolitikus neve ma már nem cseng túl jól, de Pécsre éppen a sokszínűsége miatt járunk szívesen. Vitathatatlan, hogy a vidékiekkel szemben minden budapesti intézmény helyzeti előnyt élvez, de elgondolkodtatók Bereczky Lórándnak, a Magyar Nemzeti Galéria nyugalmazott főigazgatójának szavai: amennyire szerencsétlen lépés volt a Csontváry Múzeumot Pécsre telepíteni, ugyanolyan szerencsétlen megoldás lenne most Budapestre hozni. Emlékezzünk csak a Vasarely Múzeum elhanyagolt, évtizedek óta méltatlan helyzetére, miközben a Kassák Múzeum szomszédságában arra lett volna hivatott, hogy a hazai és nemzetközi konstruktív tendenciák legfontosabb gyűjteménye és kutatóhelye legyen. Ezzel szemben a Veszprémben jó néhány éve megnyitott Modern Képtár – Vass-gyűjtemény híre, aktivitása azt mutatja, hogy vidéken is lehet működő, hatósugarukat a szűkebb régiónál távolabb kiterjesztő intézményekkel számolni. A budavári Csontváry-komplexum mellett feltűnik egy másik látomás: Magyarországon egy nem foszladozott, erős szálakból font kulturális hálózat alakul ki. Minden csomópont a többihez képest más és más élményt nyújt, az egyes helyszínekre a különböző zenei, színházi, képzőművészeti események miatt magától értetődő természetességgel zarándokolnak az érdeklődők. Ezeket autópályák, gyorsforgalmi utak, vasúti sínek kötik össze, nem gond akár egy nap alatt több helyszínre is fáradság nélkül ellátogatni. Ez a hálózat kiegészülne a határokon túl Bécs mellett Pozsonnyal, Kassával, Nagyváraddal és Szabadkával. Így nem zárkóznánk be a fővárosba, nem zárkóznánk be az országba. Ez a hálózat valamikor megvolt, valamikor meglesz. Én leginkább erre szavaznék.

Illusztráció: Kovács Lehel

MúzeumCafé 16. (2010. április/május)