Néhány hét választ el minket attól, hogy megnyíljon Picasso valaha volt legnagyobb budapesti kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában. Ennek apropóján merengünk el azon, hogy a számos leszármazott hogyan osztozott a hagyatékon és hogyan lett az a francia állam az egész procedúra nyertese, amelyik a művész életében egyetlen képet sem vásárolt.

1973. április 8-án, Picasso halálának napján, végrendelet híján nem lehetett tudni, hogy a művész özvegye, gyermekei, unokái közül ki és mit remélhet az örökségből, ráadásul addig nem készült lista azokról az alkotásokról, amelyek Picasso különböző házaiban és műtermeiben maradt, halála után. És ugyan már unokái voltak, a gyermekei jogi státusza mindössze egy évvel korábban rendeződött, ugyanis a hatályos francia törvények szerint a házasságon kívüli gyermekek akkor is törvénytelenek voltak, ha az apa elismerte őket sajátjának. Törvényesen egyetlen gyermeke volt, Paul, aki az első feleségétől, Olga Koklova balett-táncostól született. Első lánya, a szőke Marie-Thérése Waltertől született Maya hivatalosan a Maria de la Concepcion nevet viselte 1972-ig, hiszen az állam csak ekkor törvényesítette Picasso gyermekeként, akár Claude-ot és Palomát, akiket a festőművész Francoise Gilot („Kékszakáll hetedik felesége”) hozott világra. És még ott volt Bernard és Marina, Paul gyermekei, valamint Jacqueline Roque, a művész özvegye, aki lehetőleg az egész rokonságot távol tartotta a mester utolsó éveiben (a temetésre is csak Pault engedte), és néhány évvel Picasso halála után öngyilkos lett, akárcsak Marie-Thérése, hiszen még úgy sem tudtak a művész nélkül élni, hogy ő valójában sosem volt senkié.

Egyértelmű volt, hogy fel kell mérni az örökséget, erre pedig egy független szakértőt kértek fel: Maurice Rheims becsüs az összes ingatlan átvizsgálása után végül összeállított egy listát, amelyen 1885 festmény, 11748 rajz, 1228 szobor és 2800 kerámia, valamint 8 falikárpit szerepelt. A teljes anyagot 1981-ben, a felmérés lezárása pillanatában 1,4 milliárd frankra értékelték. A tetemes örökösödési járadék helyett végül 3800 műtárgy jutott a francia államnak, amely Picasso életében soha egyetlen képet sem vásárolt a mestertől – végül ebből nyílt meg a párizsi Picasso Múzeum 1985-ben. A többi műtárgyat szétosztották az örökösök, gyermekek, unokák között, akik már nem reméltek semmit, hiszen Jacquline igyekezett őket kiradírozni a művész életéből.

Picasso egyik főművének a sorsa is csak az alkotó halála után rendeződött: úgy rendelkezett, hogy a Guernica otthona Spanyolországban legyen, de csak Franco bukása után szállíthatják oda a hatalmas festményt. (Picassót is kitiltották a szülőhazájából 1934-ben, így a számára kedves bikaviadalokat is csak Dél-Franciaországban tekinthette meg.) Franco diktatúrája tovább élt, mint az egyébként tetemes életkort megélt művész, így a Guernica csak 1981-ben kerülhetett a New York-i MoMA-ból a Pradóba.

Illusztráció: Paloma és Claude az édesapjukkal (wikipédia)