Ki az Ady-művek és -kéziratok kritikai kiadásainak szerkesztőjeként, más tudományos kötetek kiadójaként ismeri. Láng József életpályájából – az egyéb részletek, a hivatalnoki és a könyvtárosi évek érintése mellett – ezúttal elsősorban a Petőfi Irodalmi Múzeumban töltött évtizedeket tekintjük át, hiszen a Kézirattár vezetőjeként fontos szerepet vállalt az intézmény mai struktúrájának felépítésében, a kutatók számára, valamint az állományvédelmi szempontból is megfelelő katalogizálási rendszer megalkotásában, és közreműködésével fontos irodalmi kéziratok sokaságával gazdagodott a múzeum gyűjteménye. Megtudhatjuk, hogy az „átkosban” miért voltak a mainál kedvezőbb helyzetben a tudományos könyvtárak, milyen papírból készül a kéziratokat őrző szabályos pallium, hogyan rögzítették a beérkező fotókat, könyveket és kéziratokat a Petőfi Irodalmi Múzeum hőskorában, miért fakultak értékes kéziratok szinte olvashatatlanná, és mi minden fér el egy 1200-as Lada csomagtartójában.

Volt valamilyen családi indíttatás, ami az irodalom felé terelte? Meséljen gyerekkoráról és azokról a határokról, amelyek erre a pályára terelték!

Valójában a kukoricaföldek mellől mentem az egyetemre. Egy parasztgazdaságban nőttem fel Katymáron, egy Baja alatti háromnyelvű nagyközségben. Velem együtt nőtt fel Kőhegyi Mihály barátom, aki három évvel volt idősebb nálam, és már egész fiatalon intenzíven érdeklődött a helytörténet iránt. Régészként végzett, és már középiskolás koromban megfertőzött a helytörténeti dolgokkal. Később visszatért Bajára, a Türr István Múzeumba, amelynek kezdetben régésze, majd igazgatója volt. A környékbeli ásatások java az ő nevéhez fűződik. Középiskolás éveim idején az akkor létesült Petőfi Irodalmi Múzeum pályázatot hirdetett a magyar irodalom helyi emlékeinek felgyűjtésére. Beküldtem egy írást Baja irodalmi emlékeiről, különös tekintettel Tóth Kálmán költőre, és nyertem vele valamilyen díjat. A családom azonban nálamnál racionálisabban gondolkodott, ezért gimnázium helyett a bajai Türr István Közgazdasági Technikumba írattak, amelyet elvégezve képesített könyvelő, vállalati tervező és statisztikus végzettséget szereztem.

Gondolom, tudta hasznosítani ezt a tudását, amikor megszervezte a PIM-ben a kéziratok feldolgozásának szabályrendszerét, illetve évtizedekkel később kiadót vezető üzletember lett. Mindkettő feltételezi, hogy érzéke van a statisztikához és az ügyvitelhez.

Valóban, de ezek az ismeretek már akkor is hasznosnak bizonyultak, amikor az egyetem után Sőtér István javaslatára az MTA Irodalomtörténeti Intézetébe kerültem, és esetenként pénzügyekkel is találkoztam. A számvitel szigorú és logikus rendszer, én pedig mindig hajlamos voltam a rendszerben való gondolkodásra. Az érettségi után már arra törekedtem, hogy végre az én akaratom érvényesüljön, ennek megfelelően a pesti bölcsészkar magyar–történelem szakára jelentkeztem. Az ELTE-re 1956 nyarán vettek fel, egyidejűleg pedig az Eötvös Kollégiumban kaptam elhelyezést. Évfolyamtársam és majdnem öt évig szobatársam volt Komoróczy Géza, aki akkor már több nyelven olvasott és részben beszélt is. Sőtér Istvánnál írtam a szakdolgozatomat Tóth Kálmánról, és gyakornokként az Irodalomtörténeti Intézetbe kerülve igazgatóként Sőtér a „petőfieskedőket” jelölte meg első számú kutatási témámként. A másik feladatom Rigó Lászlóval együtt Kemény Zsigmond 1848-ig írt publicisztikai írásainak kritikai igényű sajtó alá rendezése volt, de amikor a munka nyolcvan százalékánál tartottunk, a pártközpontból leállították azt, mondván, Kemény irodalmunk reakciós alakjának tekintendő, mert írt két, a kiegyezést előkészítő röpiratot, ez pedig a forradalom elárulásával volt egyenlő. Ezt pedig ebben az időben nem ítélték meg pozitívan. Végül nem maradhattam sokáig, mert 1963-ban az Intézet létszámát a takarékoskodás jegyében csökkenteni kellett, ezért számomra is más munkát ajánlottak fel. Én a Művelődési Minisztérium Irodalmi Osztályára, Vezér Erzsébet és Szekeres László a Petőfi Irodalmi Múzeumba került. Állami költségvetési szempontból ez persze megtakarítást nem jelentett, legfeljebb az Intézeten spóroltak valamennyit, amit más intézményben kifizettek.

Milyen feladatot kapott a minisztériumban, és hogyan emlékszik vissza az ott töltött időszakra?

Háromnegyed évet töltöttem ott, és ahogy Ady szavaival mondani szoktam: „életem egy bús fokán” hivatalnokként dolgoztam. Az osztály elsődleges feladata az volt, hogy anyagokat készítsen Aczél Györgynek és a kiadói főigazgatóságnak, amelyet akkoriban Köpeczi Béla vezetett. Egyebek mellett folyóiratokat olvastunk, és míg én filoszként esztétikai értékekre figyeltem, addig a nálam lényegesen dörzsöltebb kollégáim tudták, valójában az a feladat, hogy találjuk meg az „elhajlásokat”. A sértett, a kiadók által elutasított és Aczélnál reklamáló szerzők kéziratait is megkaptuk elolvasásra. Ezek kivétel nélkül gyenge vagy kifejezetten rossz munkák voltak: amit a Szépirodalmi Kiadónál Réz Paliék vagy a Magvetőnél mások visszaadtak a szerzőknek, az aligha szolgált rá a megjelentetésre. Temetésekre is kellett járnunk, meg a sértett özvegyek lelkének ápolása is a dolgaink közé tartozott. Az osztályon mindenki látta, hogy ez nem nekem való feladat, így amikor évfolyamtársam, Engel Pál történész szólt, hogy menjek át dolgozni az Egyetemi Könyvtárba, nyomban éltem a lehetőséggel. Nyolc és fél évet dolgoztam könyvtárosként egy szakmailag nagyon ambiciózus és kollegiális szempontból is kiváló emberi környezetben. Fél-háromnegyed év után a szerzeményi osztályon kötöttem ki, ahol a könyvtárba kerülő minden könyv átment a kezemen. Hetente jártam az OSZK-ba válogatni a köteles példányokból, és ennek során valamennyi könyvvel találkoztam, ami a megelőző héten Magyarországon megjelent. Akkoriban az állománygyarapítás egyik forrása a megszűnt rendházak könyvtáraiból begyűjtött jelentős mennyiségű könyvanyag volt, amelyekről jegyzékek készültek a tudományos könyvtárak részére, és ezen jegyzékek alapján válogathattak a könyvekből. Egyik feladatom volt megállapítani, hogy a könyvtárnak mire van szüksége a felkínált könyvekből, illetve elég példánnyal rendelkezik-e belőle. Akkoriban a könyvtár meglepően sok könyvet vásárolt a nyugati világból, erre a célra nem kevés pénz állt rendelkezésre. Tartok tőle, a mai könyvtárosok ebben a tekintetben irigyelnék az akkori állapotokat. Úgy tűnik, az „átkosban” a szakkönyvek beszerzését fontosnak tartották, és mi elégítettük ki a tanszéki könyvtárak szakkönyvigényeit is. Aztán ezt, de főleg a folyóiratok beszerzését egy politikai válság hatására megszigorították, hogy ne áramoljon be annyi zavaró információ.

Sokan ismerhetik nevét Ady Endre műveinek kritikai kiadásaiból, bibliográfiáiból. Ugyanakkor említette, hogy az Intézetben még a 19. század második felének irodalmával foglalkozott. Mikor „jelent meg” Ady az életében?

Könyvtáros koromban valójában kettős életet éltem. Egy nap a könyvtár előtt összetalálkoztam Király Istvánnal, és az ő felkérésére kapcsolódtam be az Ady-művek kritikai kiadásának a munkálataiba. Király feladatomul jelölte meg az 1910 júniusa után írt publicisztikai írások sajtó alá rendezését, de párhuzamosan részt vettem a Vitályos László szerkesztette Ady-bibliográfia körüli munkákban is. Egy idő után Király István rám bízta az Ady kritikai kiadás sorozatszerkesztői feladatát. A gyakorlati munkát én végeztem, de a megjelent kötetekben sorozatszerkesztőként három név szerepelt: Király Istváné, Vezér Erzsébeté és az enyém. Attól kezdve, hogy bekapcsolódtam a kritikai kiadásba, fél ötkor kijöttem a könyvtárból, rohantam át az akkor még a Nemzeti Múzeum épületében működő Széchényi Könyvtárba, és ott ültem zárásig, este kilencig.

Később, munkahelyet változtatva nem kellett messzire mennie, hiszen a két könyvtár között félúton ott volt a Petőfi Irodalmi Múzeum, munkálkodásának következő állomása.

Illés László volt akkor a múzeum főigazgatója, akivel valamikor együtt dolgoztunk az Irodalomtörténeti Intézetben. Először a múzeum könyvtárába hívott, de egy másik könyvtárosi státusért nem kívántam munkahelyet változtatni. Amikor meghalt Kónya Lajos költő, a kézirattár akkori munkatársa, Illés a helyére hívott, és ekkor már elfogadtam a felkérést, így 1972. szeptember 1-jén a múzeum munkatársa lettem.

Ez akkoriban még jóval szerényebb intézmény volt, mondhatni kismúzeum, kisebb gyűjteménnyel. Hogyan emlékszik vissza ezekre az időkre?

A múzeum mai struktúrájának kialakításában Illés Lászlónak meghatározó szerepe volt, aki ehhez behatóan tanulmányozta más országok gyakorlatát. Nagy tudású munkatársak dolgoztak akkoriban is a múzeumban, akik jelentős muzeális anyagot gyűjtöttek be, de azt leginkább a saját munkaszobájuk szekrényeiben helyezték el. A dolog egy idő után áttekinthetetlenné vált, és ezen az sem segített, hogy újabb és újabb szekrényeket állítottak fel a folyosókon, amelyekbe belegyömöszölték a hagyatékokat. Volt egy központi leltárkönyv, érkezési sorrendben abba írták be a kéziratokra, fotókra, könyvekre, relikviákra vonatkozó adatokat. Ez a leltárkönyv ma is megvan, és időként mint történelmi dokumentumot elő is veszik. Illés László helyesen ismerte fel, hogy ami kialakult, az pusztán állományvédelmi szempontból is problematikus helyzet. Sára Péter volt az Ady-ügyek felelőse, így egy ideig minden Ady-kézirat az ő szobájába került, és azt ő oda rakta, ahová gondolta, illetve tudta. Szekeres Lászlóhoz kerültek a Jókai-anyagok, Fehér Erzsébet a József Attila-kéziratok „őre” lett. Az említett kollégák, és jó néhányan mások is, éltek-haltak a múzeumért, de a muzeológiai rendszer abszurdnak bizonyult. Viszonylag elfogadhatóan addig működött, amíg csak szórványosan kerültek a múzeumba kéziratok, fotók, relikviák, de mihelyst kezdetét vette a hagyatékok vásárlása, a kialakult rend használhatatlanná vált. Akkor még élt Szántó Judit, a költő életének egyik fontos szereplője, ő szintén a múzeumban dolgozott. Néha behozott a sajátjai közül pár József Attila-kéziratot, amelyeket állományba vettek, majd később, meggondolva magát, egyet-mást hazavitt az ajándékként átadott kéziratokból vagy levelekből, ám ezeket a változásokat nem rögzítették. A múzeum akkor is nagy hangsúlyt helyezett a kiállításokra, de ezeket ne úgy képzeljük el, mint a ma látható attraktív tárlatokat; az előtérbe az életrajzi-filológiai szempontok kerültek, a látványnak csak alárendelt szerep jutott. Volt olyan kiállítás, amelyik megpróbált a magyar irodalom históriájáról átfogó képet adni a kezdetektől a modern korig menően.

A kéziratoknak tehát az eredeti példányait tették ki a kiállításokon? Akkoriban még nyilván nem voltak megfelelő üvegek és lámpák a káros hatások kivédésére.

Többnyire az eredeti példányok szerepeltek, az irodalmi muzeológia akkoriban még gyerekcipőben járt, és a muzeológus kollégák sok mindennek nem voltak a tudatában. Így fordulhatott elő, hogy klasszikusaink autográf művei, mint például József Attila nem egy kézirata, évekig ott voltak a tárlókban, és a rávetülő fénytől meg a tárlókban rekedt hőtől a szövegük egyre olvashatatlanabbá vált. Több akkor kiállított kézirat súlyos kárt szenvedett, szövegét ma alig lehet elolvasni. Illés László sok más mellett ennek is véget akart vetni.

Mik voltak a legfontosabb változások?

Egyértelműen az, hogy kialakultak a muzeális anyagok sajátosságaihoz igazodó tárak. A már addig is létező könyvtár mellett a kézirattár, az irodalmi vonatkozású művészeti alkotásokat és más vizuális anyagokat, továbbá a tárgyi emlékeket magába foglaló művészeti tár, valamivel később a hangtár, és az egyes tárakon belül létrejöttek a speciális gyűjtemények, mint például a művészeti táron belül a fotótár, a relikviatár, a festménytár. A könyvtáron belül is egye-di gyűjtemények képződtek.

Ilyenként említhető a dedikált könyvek és a lapkivágatok gyűjteménye. A számomra az elsődleges múzeumi terepet jelentő kézirattárban igen nagy mennyiségű hagyaték várt feldolgozásra. A tár megszervezése után a legfontosabb feladat volt úrrá lenni a korábban kialakult állapotokon. Ennek érdekében mindenekelőtt el kellett készíteni a tárba kerülő hagyatékok listáját, majd ezt követte a hagyatékokban fellelt nem kéziratos anyagok átadása a megfelelő tárak, illetve gyűjtemények részére. A hagyatékok egységét korábban fizikai értelemben képzelték el, ezt váltotta fel a virtuális egység elve. Ennek megfelelően egy hagyaték eredeti állománya a különböző tárak nyilvántartásai révén rekonstruálható. A múzeumi struktúra radikális átalakításának magától értetődő következménye volt, hogy minden tárnak meg kellett alkotnia az adott gyűjtemény jellegét figyelembe vevő feldolgozási szabályzatát, azt tehát, hogy miként kell feldolgozni a kéziratokat, a fényképeket és más muzeális anyagokat, ennek során milyen információkat kell rögzíteni a katalógusokban és más nyilvántartásokban. A kézirattár esetében azt is meg kellett határozni, hogy milyen anyagból készülhetnek a palliumok, amelyekbe a kéziratok kerülnek. Ma már közhely, de akkor nem volt az, hogy ezek anyaga nem tartalmazhat savakat. Az elvek rögzítése után elmentünk a Csepeli Papírgyárba, ahol megbeszéltük, hogy milyen kartont gyártsanak a részünkre a palliumok elkészítéséhez. Szabályzatba foglaltuk azt is, hogy a kézirattár raktárában hány fok lehet a levegő hőmérséklete, és mekkora lehet a páratartalma. A kézirattári feldolgozási szabályzat a korábbiakhoz képest alapvetően módosította a kéziratok rendezésének és katalogizálásának elveit, racionálissá téve és a kéziratok nagy tömegéhez igazítva azokat. Ennek nyomán megszűnt az egy kézirat egy pallium és egy katalóguscédula gyakorlata. Ehelyett nagyarányú összevonásokra került sor. Valamely levélíró egyazon címzetthez írt levelei például egy egységgé váltak, egy pal-liumba kerültek, és egyetlen címleírás, illetve katalóguscédula foglalta össze a rájuk vonatkozó információkat. Az egyes tárak szabályzatainak elkészítése általában hosszú időt vett igénybe. A kézirattár végérvényű szabályzata sok szakmai vita és megbeszélés nyomán mintegy másfél-két évi munkával készült el, és mintegy száz A/4-es oldalt tett ki.

Ahhoz az állapotához képest mára mennyivel módosult ez a szabályrendszer, mit tudnak belőle hasznosítani a múzeum mai munkatársai?

A kézirattárban a kollégák a mai napig lényegében ezt a szabályzatot használják. Ne hangozzék dicsekvésnek, de nyugodt lélekkel állítható, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum feldolgozási gyakorlata, és nem csupán a kézirattáré, az alaposan végiggondolt szabályzatokra alapozva minden tekintetben korszerűnek mondható, és a nemzetközi megmérettetés próbáját is kiállná. Ezért a kijelentésért a felelősséget azért is vállalhatom, mert a rokon természetű hazai gyűjteményeken túl volt alkalmam tanulmányozni, hogyan csinálják ezt a munkát Berlinben, Weimarban, Prágában, Varsóban vagy éppen Moszkvában.

Melyik volt a legnagyobb hagyaték, amely ezekben az években a múzeumba érkezett?

Egyértelműen Móricz Zsigmondnak az addig Leányfalun őrzött hagyatéka, amely fölött Móricz Virág diszponált. A hagyatéknak csak a kéziratos része egy teherautót töltött meg. Beszállítása előtt az átvételi jegyzékek készítésével heteken át dolgoztunk Leányfalun. A hagyatékból Virág néhány kisebb, részben általa kényesnek tartott egységet visszatartott, bár megpróbáltam meggyőzni arról, hogy ezek is bekerüljenek a múzeumba. Ez a hagyatékrész egyébként Virág halála után magángyűjteménybe került. A hagyaték könyvtári részéből és a Leányfalun őrzött tárgyi emlékekből a hagyaték megvásárlása után nem sokkal a múzeumban Móricz-emlékszoba létesült. A hagyaték teljesebbé tétele érdekében a Móricz család többi tagjánál maradt anyagból is igyekeztünk vásárolni.

Vezér Erzsébet önéletrajzi kötetéből tudjuk, hogy a gyűjteménygyarapodás egyik nagy lépése volt az emigráns írók és irodalmárok hagyatékainak megszerzése.

Vezér Erzsébet a hangtárnak volt az osztályvezetője, amely egyébként szintén Illés László kezdeményezésére jött létre. Vezér Erzsébet Ady- és más kutatásai kapcsán több alkalommal járt Párizsban és Londonban. Útjai során interjúkat készített a Nyugaton élő írókkal és egyéb, irodalomtörténeti szempontból fontosnak tekinthető személyiségekkel, például Gyömrői Edittel. Az interjúk készítésével párhuzamosan igyekezett kéziratos anyagokat is hazahozni. Ez azonban semmiképp sem jelentette nagyobb számú kézirat begyűjtését. Hagyatékok az emig-rációból később, lényegében a nyolcvanas években, és nem utolsósorban a Nagy Csaba által kezdeményezett, majd elkészített A magyar emigráns irodalom lexikona munkálataival összefüggésben kezdtek beáramlani. A lexikon gondolatát kezdetben minisztériumi körökben nem kevés bizalmatlansággal fogadták. Nagy Csabát a múzeum akkori főigazgatója, Botka Ferenc sem biztatta különösebben munkája folytatására, mert nem hitte, hogy egy ilyen munka zöld utat, és ami ezzel jár, anyagi támogatást kaphat. A szekeret a minisztériumi kollégákkal beszélve megpróbáltam magam is kimozdítani a kátyúból. Egy idő után a pártközpontban sem ellenezték a lexikon összeállítását, és ekkortól lehetőség nyílt arra, hogy a Nyugaton levő írói hagyatékok hazajuttatása érdekében megtegyük a szükséges lépéseket. Elsősorban Nagy Csaba kapcsolatot épített ki az emigráció számos tagjával, köztük olyan prominens személyiségekkel, mint a Látóhatárt megjelentető Molnár Józseffel vagy a lapot elsődlegesen szerkesztő Borbándy Gyulával. Hamar kiderült, hogy a Nyugat-Európában élő emigránsok számára nem idegen gondolat, hogy irodalmi hagyatékaik a Petőfi Irodalmi Múzeumba kerüljenek. Megfelelő előkészítés után Nagy Csabával és az én 1200-as Ladámmal elindultunk hát beszerző útjainkra.

Merre jártak, hol kezdték a gyűjtőmunkát?

Célállomásaink elsősorban Nyugat-Németországban és Svájcban voltak. Az előbbin belül is a legfontosabb helynek München számított, Münchenben pedig Molnár József otthona, de főleg lakásának teremnyi méretű, modern, teljesen száraz pincéje, amelynek szakszerűen megépített polcain a Látóhatár évfolyamain kívül csaknem hiánytalanul voltak meg a nyugati emigrációban napvilágot látott magyar kiadványok. Amit azonban mi a legfontosabbnak éreztünk, az a Látóhatárnak a folyóirat megalapításától kezdve a pincében gondosan őrzött hatalmas iratanyaga volt. A könyvek, de főleg az irat-anyag jegyzékelése után a kocsimmal elkezdtük ezek hazaszállítását. Ez a művelet nem volt mindig egyszerű dolog. Az iratanyaggal át kellett jutni az akkor még őrzött országhatárokon, tudva, hogy Nyugaton is léteznek levéltári törvények, amelyeknek célja volt megakadályozni levéltári forrásoknak az országokból való kijuttatását. Hegyeshalom nem kevésbé jelentett drámai pontot. Hogy itt emigráns iratanyagainkkal és könyveinkkel nagyobb problémák nélkül átjussunk a határon, kiutazásaink előtt felszerelkeztünk pecsétes minisztériumi papírokkal, hogy adott esetben igazolhassuk szállítmányozási tevékenységünk legális voltát. Egy-két nevezetes kalandunk így is adódott. A Látóhatár iratanyagának hazaszállítása leletmentő tevékenységünknek talán a legfontosabb mozzanata volt. Később, amikor én már nem vettem részt a kiutazásokban, a két legfontosabb hagyatékbegyűjtő hellyé Párizs és London vált. Egyebek mellett, részben Varga Katalinnak, a kézirattár jelenlegi vezetőjének a közreműködésével ezekből a városokból került a múzeum gyűjteményébe az Irodalmi Újság iratanyaga és Határ Győző kéziratos hagyatéka. Ezeket az útjainkat a kezdetektől fogva missziónak tekintettük, és tudatában voltunk annak, hogy a hagyatékképző személyek utódai a számunkra oly fontos anyagoknak kevésbé tulajdonítanak majd jelentőséget, így azok könnyen válhatnak az enyészet martalékává.

Említette azokat a szabályzatokat, amelyek szerint végezték a hagyatékok feldolgozását. Mennyit változott a feldolgozási munka a számítógépek megjelenésével?

A lényeg nem, de a technikai kivitelezés nagyon sokat. A múzeumból való eljövetelemet megelőző egy-két évben merült fel a gondolat, hogy a hagyományos katalóguscédulákat és az írógéppel írt számrendi nyilvántartásokat fel kellene váltani a kéziratokra vonatkozó információk számítógépes rögzítésével. A kézirattárban azonban ehhez egyetlen számítógép sem állt rendelkezésre, és közülünk a számítástechnikával egyedül Nagy Csaba került bizonyos szinten kapcsolatba. Az érlelődő gondolat realizálása érdekében felkerestem Villangó Istvánt, aki akkor a minisztérium Közgyűjteményi Főosztályát vezette kiváló szakmai munkával, a segítségét kértem, és bár nem nagyon hittünk benne, éppen ezért némi meglepetésünkre is szolgált, hogy viszonylag rövid időn belül két számítógépet is kaptunk, amelyek alapvető változásokat hoztak a munkánkban. Hogy egyetlen példával érzékeltessem ezt: ha egy képeslapon nyolc aláírás fordult elő, a képeslapról való katalóguscédulát nyolc példányban kellett elkészíteni, hogy minden névhez jusson egy, és a számrendi nyilvántartás számára készült a kilencedik leírás ugyanarról. Valamennyi leírás írógéppel történt, és Gróf Marika kolléganőnk, aki ma is a múzeum kézirattárában dolgozik, gépíróként hiába végzett kiemelkedően precíz munkát, amellett, hogy gyorsan is dolgozott, valamennyi leírását össze kellett olvasnunk, nem kevés időt áldozva erre a feladatra. Ezzel szemben a számítógépek üzembe helyezésével elég volt a kézírással elkészített leírásokat egyszer gépben rögzíteni. Az újonnan készült feldolgozások címleírásainak számítógépes rögzítésével párhuzamosan hamarosan elkezdődött a legfontosabb kéziratos anyagok (Petőfi, Ady, József Attila és mások kéziratai és levelei) cédulakatalógusainak számítógépes rögzítése. A számítástechnika lehetőségeivel élve később sor került a legfontosabb kéziratok digitalizálására is. A számítógépek rendszerbe állításával jelentős mennyiségű idő szabadult fel, amit a mechanikus feladatok végzése helyett érdemi munkára, például a datálatlan kéziratok, levelek keletkezésének pontosabb meghatározására lehetett fordítani. A kézirattár példája nyomán, látván a gépek nyújtotta segítséget, hamar más tárvezetők is igyekeztek számítógépekhez jutni, elsőként Csorba Csilla, aki akkor még nem a múzeum főigazgatója, hanem a művészeti tár vezetője volt.

Különös váltás, hogy egy muzeológusból, kutatóból üzletember lesz. Könnyen hagyta el a múzeumot?

Nem mondanám. Talán árulkodó ebben a tekintetben, hogy a múzeumban kétszer búcsúztattak el, mert az onnan való első eljövetelem után nem sokkal ugyanabba a pozícióba visszamentem dolgozni, és csak egy fél év elteltével váltam meg véglegesen az intézménytől. A múzeumba ma is úgy térek be, mintha hazamennék, volt munkatársaimmal pedig, köztük Csorba Csilla főigazgatóval ma is baráti jellegű a kapcsolatom. Végleges eljövetelemkor azt szorgalmaztam, hogy a múzeum vezetése Nagy Csabát nevezze ki a kézirattár élére, ami meg is történt. Egy idő után ő más munkát képzelt el magának, és egy nagyszabású, igen fontos elektronikus irodalmi adatbázis kiépítésébe kezdett. Helyét Varga Katalin foglalta el, aki a legjobb munkatársaim közé tartozott, és akinek a személye, szakmai felkészültsége biztos garanciát jelent az általa vezetett tár magas színvonalú működése tekintetében. De visszatérve a váltásra, az üzletemberré válásom kérdésére: előzményként el kell mondani, hogy az Irodalomtudományi Intézettel muzeológusi éveim alatt többször kerültem munkakapcsolatba. 1983 táján a Babits-művek akkor elindult kritikai kiadása okán, nagyjából öt évvel később pedig az akkori igazgató, Klaniczay Tibor által létrehívott kiadói részleg vezetőjeként. Az említett részleg megszervezésének a célja azt volt, hogy meg lehessen szüntetni az intézeti folyóiratok és más kiadványok addigi megjelenésére jellemző nagyarányú késéseket. A dinamikusan működő részleg nyomán nemcsak hogy megszűntek az említett anomáliák, de a részleg rövid időn belül bérmunkában más intézetek kiadványainak a gondozását is fölvállalta. Egy idő után a gondot sajátságos módon az egyre növekvő árbevétel jelentette, amelyet, költségvetési intézményről lévén szó, nehezen lehetett kezelni. Az én javaslatom az volt a probléma áthidalására, hogy a részleg alakuljon át az Intézet tulajdonát képező, de önállóan gazdálkodó kft.-vé, Klaniczay Tibor ezzel szemben azt kívánta, hozzak létre egy tudományos profilú könyvkiadót, amely vegye át az intézeti kiadói részleg minden munkatársát, és megfelelő összeg ellenében a részleg teljes számítástechnikai gépparkját. Végül ez utóbbi valósult meg. 1991 februárjában az Intézet két tudományos munkatársának, Kőszeghy Péternek és Mayer Gyulának a társulásával így jött létre az Argumentum Kiadó, én pedig elindultam egy másik úton, amelyen a muzeológia és a kutatói munka gyakorlása is egyre inkább az emlékek világának a részévé vált.

Gréczi Emőke

Fotó: Villányi Csaba/Flashback Photo/MúzeumCafé

Megjelent a MúzeumCafé 39. számában