Eshet-e racionalizálás áldozatául egy olyan hagyaték, amelyiket a megöröklő tulajdonos egykor örömmel fogadott, most pedig útban van, feleslegessé vált a döntéshozók számára? Biztos, hogy egy múzeum vagy egy akadémiai intézmény nem az örökkévalóság számára gyűjt, ment, konzervál? A pillanatnyi ésszerűség (?) felülírhatja a megbecsülést?
A legnagyobb nemzetközi múzeumi szervezet, az ICOM is értetlenül áll a Lukács Archívum feldarabolása előtt, miután az MTA nem kívánja fenntartani tovább a Lukács György egykori Belgrád rakparti otthonában működő kutatóhelyet. A megszüntetés lehetősége évek óta téma, minden alkalommal nemzetközi tiltakozást vált ki, de hiába. Eközben szemközt, a Várkert rakparton évek óta zárva van a Szántó Piroska-Vas István emléklakás és múzeum, amelyet a Szombathelyi Képtárnak kellene működtetnie, a festő halála után odakerült hagyaték fejében. Egy kazán meghibásodott, a múzeumot fenntartó város pedig nem hajlandó kifizetni a javíttatást. Nem értik, miért kell nekik ez a hagyaték, az emlékhely, a pesti kismúzeum, amelyik Szombathely fővárosi kulturális bástyája lehetne. A Képtár érti, szüksége is lenne rá, dolgozik vele, múzeumpedagógiai programot ír a hely számára, a város nem. Ahogy az MTA sem érti, miért nem mindegy, hogy hol olvasgatnak Lukácsot a kutatók, hiszen ugyanezeket a leveleket, köteteket az Akadémia könyvtárában is a kezükbe vehetik.
Hogy a Lukács-lakás felszámolásával az egésznek a szellemét irtják ki, azt ezek szerint a világon mindenütt megértik. És Szántó Piroska képeket is lehetne nézegetni Szombathelyen, de akkor a 20. század második felének egyik kultikus irodalmi-művészeti szalonja szűnne meg véglegesen, nyom nélkül. Ha Szántó Piroska hagyatéka a Petőfi Irodalmi Múzeumban landolt volna, akkor ez a kismúzeum, ami – amíg nyitva volt – irodalmi esteknek, előadásoknak adott helyet, ugyanolyan emléklakásként működne, egy jó gazda figyelmével, kiváló kurátorok munkájával, mint a többieké, Adyé vagy Jókaié.
Vajon miért nem értik, hogy mi az értelme egy emléklakásnak?
