Arany János nagyon nem szerette, ha fotózták. Miközben a festmény a 19. századi romantika és biedermeier időszakában az alanyról idealizált képet mutatott, a fotográfia – minden technikai hiányossága ellenére – a rideg valóságot tükrözte. Közéleti szereplőként (MTA) azonban néha kénytelen volt kötélnek állni. Például akkor, amikor Országh Antal készített egy fényképet a költő családjáról 1863-ban. E kisméretű fotó az apropója a Petői Irodalmi Múzeum most nyílt kiállításának.

„Magam, beteges levén, semmi vágyat nem éreztem, roskadozó alakomat fényképek által többszörözni” – írta egy levélben Arany. A fennmaradt néhány portré alapján tudjuk, hogy egy tömzsi, méretes bajuszú ember volt, oldalra fésült, elég hosszúra hagyott hajjal, de ezeknek a portréknak a többsége metszet vagy festmény, alig egy-két eredeti ábrázolás különböző technikákkal készült másolata, változata. Miközben a 20. századi írók, költők vidáman pózoltak a fényképezőgép előtt, és a PIM rendszeresen albumba is rendezi a fennmaradt anyagot, a 19. században még nem volt természetes, hogy egy költő fényképészműterembe vonuljon és pózban üljön órákig. A meglehetősen magának való Aranyról pedig nem is könnyű elképzelni…

Az emlékév alkalmából tudta megvásárolni a múzeum a családot ábrázoló csoportképet, amelynek talán lehetne az érdekessége, hogy minden szereplő máshová néz (!), de mégis a fotográfus a lényeges: az eddig szinte teljesen ismeretlen, inkább drámafordítóként számon tartott Országh Antal. 1821-ben Máramarosszigeten született, a szabadságharc idején átállt az olaszok oldalára, majd a megtorlások elől Konstantinápolyban, később Párizsban húzta meg magát. Itt került közeli kapcsolata a színházzal és a fényképészettel, mindkét szenvedélyét folytatta Pesten: francia darabokat fordított a Nemzeti Színháznak és szemben (a mai Astoriánál) műtermet nyitott. Az ő nevéhez fűződik a „porcelán papírkép” technika magyarországi bevezetése, ám sem ő, sem más nem tudott ebből jó üzletet csinálni. Viszont a technika hatalmas előnye, hogy tartós és kiváló minőségű, bár soha nem készült nagyobb méretben, mint egy vizitkártya. Országh nem volt sikeres ember, önkezével vetett véget életének. Ám most a Petőfi Irodalmi Múzeum – köszönhetően a végtelenül kreatív kurátor, E. Csorba Csilla és segítői, Gadányi György műgyűjtő és Sipőcz Mariann, a Színháztörténeti Intézet munkatársa ötleteinek, ugyanis tárgyi hagyaték Országh után szinte nem maradt, egyetlen apró fotográfiából épített fel egy három teremre való történetet.

A középső terem középpontjában a családi fotográfia áll, ehhez kapcsolódnak dokumentumok Arany és a fotográfia témakörében. Korabeli fotók alapján rekonstruálták például, hogy milyen Pestet látott maga körül Arany, amikor a mai Erkel utca sarkán lévő lakásából átgyalogolt a Magyar Tudományos Akadémia épületébe, a munkahelyére. A két szélső tér közül az egyikben egy fotóműtermet építettek fel, ahogy akár Országh Antalé is kinézhetett a Kerepesi út 3. szám (ma a Rákóczi út eleje) alatt. A másik teremben pedig elsősorban a drámafordító Országh életműve kerül előtérbe, plakátokkal és a Nemzeti Színház akkori épületének felidézésével.

A kiállítás címe találó: Ország(h), város, híres ember. Országh áll a középpontban, ez egyértelmű, a korabeli Pesttel, és ettől a pillanattól kezdve, hogy ez a tárlat megnyílt, a sanyarú sorsú polihisztor végre valóban híres ember lett.