1991-ben rendezte meg a Magyar Nemzeti Galéria a Hatvanas évek – Új törekvések a magyar képzőművészetben című kiállítást (a kurátorok: Beke László, Dévényi István és Horváth György). Most pedig bő negyedszázaddal később ugyanabban az intézményben megnyílt a Keretek között (a kurátor: Petrányi Zsolt), mintegy ellenpólusaként a korábbi tárlatnak. Akkor a rendszerváltásnak a kultúrára gyakorolt hatásaként azt mutatták be, ami nem látszott, nem látszhatott, most pedig az ellenkezőjét, a hivatalos és támogatott művészetet. Akkor azok a művek voltak a kánonon kívül, most pedig ezek.

A két kiállítás kiindulópontja pontosan meghatározza a kurátori elgondolás lényegét: akkor az 1957-es Tavaszi Tárlatot tekintették origónak, vagyis azt az eseményt, ahol 1948 után először megjelenhettek a „modernek”, az absztraktok, a „formalisták”, most pedig az 1958-as brüsszeli világkiállítást, a kádári konszolidáció nemzetközi reprezentációjának kezdetét. A nyolcvanas évek második felétől egyre több törekvés irányult arra, hogy a nyilvánosságból kizárt művészek teret kapjanak, ezzel pedig éppen azokat szorították ki, akik a kultúrpolitikának egyébként megfeleltek, ennek megfelelően behódolók, elfogadók voltak, ergo nem elég izgalmasak, progresszívek, legfeljebb álmodernek. Miközben arról zajlott a vita hat-hét évvel ezelőtt, hogy a szocialista realizmus egyáltalán része-e a magyar művészettörténet folyamatának vagy inkább csak egy zárvány, egy kitérő, addig a hatvanas-hetvenes évek támogatott művészete gyakorlatilag a kukába került, még csak diskurzus sem folyt róla, arra sem tartották érdemesnek. Úgy tűnt el a múzeumok és a trendeket igencsak befolyásoló kereskedelemi galériák faláról, mint valami rettenetesen kínos történet, ahogy azok a bútorok, textíliák, lámpák és vázák is a lomtalanításban kötöttek ki, amelyek hasonlóképpen a korszak (köz)ízlését és formavilágát tükrözték. Annak ellenére, hogy a Gorkák és Gádorok szépen lassan visszaszivárogtak a műkereskedelembe, a képzőművészetben a neoavantgárd és az egyéb tiltottak maradtak fenn továbbra is.

A Keretek között kiállítás bizonyára nem kívánta azt a feladatot magára vállalni, hogy kanonizálja az időnként kellemetlen vagy értékelésre sem méltatott életműveket, egyszerűen csak néhány tematika mentén megmutatja, milyen volt a hivatalos, támogatott, elismert művészet. Ez viszont annyira bátran és kreatívan sikerült, hogy egész egyszerűen szerethetővé váltak a művek, Mácsai ábrándos leányarcai, Farkas Aladár Vietnám-sorozatának darabjai, Breznay József életképei, Kurucz D. István alföldi tájai, Kádár György és Túry Mária monumentális munkái, a mai ésszel butának tűnő, semmilyen árucikket nem reklámozó, üres felhívásokat közlő kereskedelmi plakátok. Ismeretlen életművek kerülnek elő, mint Fóth Ernőé vagy Ócsai Károlyé és kiderül, hogy a „korszerű” lakberendezési tárgyak még ráadásul ízlésesek és igényesek is voltak, hiszen a legjobbak tervezték, Kováts „Borz” Sándortól Gaubek Júliáig. (Itt kell megemlíteni, hogy a kiállítás látványvilága Somlai Tibor belsőépítésznek köszönhető, a minden teremben visszatérő vörös-szürke állványzatot Jeges Ernő egyik komlói műve ihlette.)

Petrányi Zsolt az időszaki kiállítás adta szabadság érzésével el tudta kerülni, hogy unásig ismert főműveket tárjon sokadszor a közönség elé, ezért tele van a tárlat meglepetésekkel, váratlan húzásokkal, különös asszociációkkal, jó néhány felfedezéssel, nemcsak a látogató, de a szakma számára is. És ami ma már evidens az MNG kiállításain: a nemzetközi kitekintés, Léger, Guttuso, Bernard Buffet és Willi Sitte festményeivel.

Még az is lehet, hogy a Keretek között divatot fog teremteni. Pedig csak árnyalni akarta a képet.