Miközben lázasan készítjük folyóiratunk következő, szeptemberre tervezett Kádár-számát (úgy értve: a Kádár rendszer muzeológiája), egyszer csak megjelenik a Műcsarnok ajtajában Szervátiusz Tibor Dózsája, és máris tudjuk, hogy nagyon aktuálisak leszünk. A korszak feldolgozása ma a legkurrensebb téma, gondoljunk csak az Új Budapest Galéria Nagyítások című kiállítására, a kiscelli #moszkvatérre, a készülő Stúdió-kiállításra vagy a velemi textilművészeti alkotótelep történetének bemutatására a Fugában.

E sorok írójának egyik korai múzeumi élménye egy Szervátiusz-kiállítás volt az MNG-ben, bőven a Kádár-rendszerben, a nyolcvanas évek első felében, kicsit ijesztő volt egy gyereknek, mert feküdt egy furcsa, gigantikus alak a földön (a haldokló Petőfi), és a Dózsa-szobor sem volt túl barátságos – ez az élmény minden alkalommal előjön a galéria kupolája alatt, ahol Berczeller Rezső és El Kazovszkij művei mellett a harmadik pólust (ha van ilyen) képviseli a jelenkori állandó kiállítás részeként.

De vajon minek köszönhető, hogy most megmozgatta a közvéleményt Dózsa megmozgatása, vagyis átszállítása a Műcsarnokba? Hogyan dolgozható fel egy ilyen életmű 2016-ban?

A szobrászat története mindig politikatörténet is egyben, hiszen az alkotók szinte mindig dolgoztak a köz számára, a köztéri alkotások vagy az intézményi megrendelések mögött mindig volt politikai döntés, a nyilvánosan felavatott alkotások számából mindig ki lehet következtetni az adott rendszer preferenciáit, illetve – a művész szempontjából – az elfogadottságot, támogatottságot vagy éppen mellőzöttséget. Egy szobrász életművéhez csak úgy lehet nyúlni, ha abba a társadalmi környezetbe ágyazzuk, amelyikben létezett, kritikai attitűddel, a viszonyrendszer meghatározásával. Kiváló példa erre Mélyi József Amerigo Tot-kiállítása a Ludwig Múzeumban: az életművet egy társadalomtörténeti viszonyrendszer segítségével mutatta be, hogy miként vált az emigráns, „nyugati” művészből a magyar kommunista rendszer barátja, mire használta ő Aczélékat, és Aczélék mire használták őt.

Szervátiusz művészetéről több réteget is le lehet fejteni, hiszen ott van Erdély, a rendszer Erdély-politikájával, a magyaroknak az erdélyiekhez fűződő érzelmeivel együtt, de nagy kérdés, hogy a Műcsarnok mennyire megy bele: kedves akar lenni a művészhez vagy megértetni akarja?

Mellesleg: Amerigo Tot éppen attól lett szerethető, szinte már „menő”, ahogyan a kurátor – kellő kritikával – bemutatta annak a generációnak, amelyik nem sokat tudott róla, de hogy nem szerette különösebben, az biztos.

Felkészül: Varga Imre.

Illusztráció: Kolozsvári Krisztus (részlet), szervatiusz.hu