Mravik László: Úgy vélem, ez a pénz kevés ahhoz, hogy a problémák megoldódjanak, ahhoz viszont sok, hogy nagyon szigorúan átgondolt koncepció nélkül költsük el. Az kétségtelen, hogy a bajok nagyon nagyok.Ha átgondolom, hogy mikor volt utoljára olyan alkalom, amikor nagyobb összeget fordított az állam műtárgyvásárlásra, ez utoljára a 19. században fordult elő. Sokan az Esterházy-képtár megvásárlását is ilyen esetnek tekintik, holott az egy ravasz trükknek köszönhető, annak alapját ugyanis a Monarchián belüli pénzváltásból származó nyereség adta. Pulszky Ferenc jött rá, hogy azon az összegen, amely így önmagától keletkezik, megvásárolhatjuk az Esterházy-képtárat. Az utolsó nagyobb, műtárgyvásárlásra elkülönített pénzmennyiség a millenniumi törvényekhez kapcsolódott, az ügyletek levezénylője pedig Pulszky Károly, az Országos Képtár vezetője volt. A hozzáértése vitán felüli, ám sajnos nem volt igazán fegyelmezett ember. Végigszáguldott Európán, és mindenhol vásárolt, anélkül hogy bárkinek beszámolt volna döntéseinek hátteréről. Akkoriban három Pulszky ült a parlamentben: Ágost, a jogtudós, Károly, és az apjuk, Ferenc, mindhárman a Szabadelvű Párt képviseletében. Ez a párt olyan mértékben sajátította ki a hatalmat, hogy az ellenzék szerepe a nullára degradálódott, így annak nem maradt más lehetősége, mint hogy személyes síkra terelje a politikai nézeteltéréseket, és egyenként „lemészárolja” a liberális képviselőket. Ennek esett áldozatul a Puszky család, és éppen Károly volt a leggyengébb pont. Az ellene indított per végére kiderült ugyan, hogy egy fillér sem hiányzik a kasszából, de sikerült őt az őrületbe kergetni, a vásárlási folyamat pedig úgy akadt el, hogy az összeg nagyobb része megmaradt. Ebből jött létre aztán a gipszgyűjtemény, holott eredeti csodákat lehetett volna megvásárolni a pénzből. Ám még így is hihetetlen gyarapodás következett be a Szépművészeti Múzeum állományában.

Ezzel azonban le is zárult az igazán nagy műtárgyvásárlások sora, ezen felül csak egy nagyobb görög-római anyag, az Arndt-gyűjtemény került a múzeumba. A Monarchia végével gyakorlatilag véget ért az állami pénzekből történő jelentős műtárgygyarapodás. Ezt követően Petrovics Elek és más múzeumok vezetői már csak néhány gazdag magyarra, mágnásra számíthattak. Jó példa erre Rákóczi László kincstárának árverése. A gyűjteményben méteres, a Rákócziak augsburgi udvari ötvösei által készített ezüsttárgyak maradtak fenn, ezt egyértelműen meg kellett volna vásárolni a Postatakarékpénztár által rendezett árverésen. Mivel nem volt rá sem a múzeumnak, sem a Gyűjteményegyetemnek kerete, ezért bankárok, gyárosok adták össze a pénzt, a hiányzó nyolc-kilencezerezer pengőt, a teljes vételár öt százalékát a miniszterelnökség utalta ki. De így is csak egy válogatást lehetett megmenteni, a többit kivitték az országból a külföldi gyűjtők. A Kohner-hagyaték aukcióján is magánemberek vásároltak, úgy, hogy haza sem vitték, azonnal a múzeumnak ajándékozták a műveket. Ilyen módon került közgyűjteménybe néhány komoly Mészöllyel együtt Munkácsytól a Köpülő asszony, amit Szurdai Weiss Adolf gyáros vett meg és adományozott a Szépművészeti Múzeumnak.

Most ez az első olyan alkalom hosszú idő után, amikor úgy tűnik, hogy fordul a kocka; ez nagy dolog, és feltétlenül üdvözlendő, ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a feladatok feltétlenül nagyok, egy részük pedig korántsem dicséretet érdemlő. Múzeumegyesítések zajlanak, viszont ha egyesítünk, nagyon fognak látszani a hiányok. Míg a magyar anyag kompakt, az egyetemes nagyon nem az. A nagy hézagok külön kiállítva nem látszanak, de ha a kettőt egybetoljuk, az a magyar műveknek jót fog tenni ugyan, mert végre eladhatóvá válnak a világnak, de ha az egyetemest néhány ponton nem javítják fel, az furcsa képet fog mutatni. A modern anyagot egyértelműen fel kell javítani, és ez sikerülhet is, ha okosan szelektálnak azok, akiknek ez lesz a feladatuk, őrületes szakismerettel és őrületes terepismerettel. Ha csak úgy kimennénk vásárolni az aukciókra, akkor háromszoros árat fizetnénk. Ismerni kell a „kéz alatti” műtárgyforgalmat, mert jóval kedvezőbbek az árak, hiszen nem terhelik meg az árverések szokásos költségei. Ha többet veszünk, akkor nagyon sokat tudnánk így spórolni. Sajnos úgy éltünk itt Pannóniában, hogy az effajta ismereteink nem lehettek túl mélyek. Mindez persze csak akkor érvényes, ha van ilyen szándék. (Hozzáteszem: ha a Pulszky Károly-féle koncepció megvalósul, akkor hibátlan lenne az anyag.) Ez a kettes számú feladat.

Az egyes számú a kötelező: sok mindent vissza kell szereznünk, ami innen eltűnt, és sok mindent meg kell szereznünk, ami az országon belül van ugyan, de egy hatalmi önkény juttatta állami kézre, miközben sosem államosították. Ugyanis olyan tulajdonváltozási jogcím nincs, hogy „leltározva 1952-ben”. Vagy el sem kobozták az egykori tulajdonosoktól, vagy ha elkobozták, de akkor jogtalanul. A justizmordok végtelen sorozata zajlott le, ezeket pedig előbb-utóbb helyre kell tenni. Ezen a téren a magyar bíróságok ma is olyan ítéleteket hoznak, amelyek egy nemzetközi bíróság előtt semmiképpen nem állnák meg a helyüket. Rendezni a dolgokat csak egy módon lehet: leülni a tulajdonosokkal, és megtárgyalni, hogy mennyi pénzt kérnek. Ezekkel az emberekkel én magam többnyire kapcsolatban állok, ezért tudom, hogy nem akarják elvinni a műtárgyakat, pedig igazán lenne okuk haragudni, mert az egymást követő kormányok nagyon „megvezették” őket. Most kétségtelenül van egyfajta rendezési szándék, ezért a tulajdonosok kivárnak – ez szintén mutatja, hogy nem pusztán a tárgyak ellenértékére számítanak, hanem a helyzet tisztességes rendezésére. A piaci áraknál alacsonyabb árakra lehet számítani, hosszú részletfizetési lehetőséggel, mert adózási szempontból nekik is így a jó. Persze a „kisebb összegek” is olyan magasak, ami csak számtanpéldákban létezik, de még így is kedvező helyzetben lehetünk. Ez nem látszana gyarapodásnak? Már hogyne lenne az! Ha egy nemzetközi bíróság ellenünk dönt, nem érvényesek a kiviteli szabályok, ahogy Ausztriának is ki kellett adnia a Klimteket és a Louvre is villámgyorsan rendezte a kétes helyzeteket, amikor látta, hogy nem tehet mást.

A másik, hogy ami kint van, abból vissza kell szerezni, amit csak lehet. Ami Nyugatra került, azt egyszerűen vissza lehet vásárolni, de csak akkor érdemes, ha emblematikus súlyú műről van szó, és egyszersmind a múzeumi gyűjtemény kiegészítését is szolgája, amivel az egészet kezdtem. A nagy falat természetesen Keleten van. Az orosz nagytőke nagyon erős, ők az eddig nyilvánosságra került anyagot szeretnék megvásárolni, és akkor végleg ott is maradna, ám szerencsére a tulajdonosok eddig ebbe nem mentek bele. Én javasoltam egy megoldást, amikor először felvetődött a rendezési készség 1992–93 táján: garanciákat kell nyújtani, hazahozni, és visszaadni a tulajdonosoknak. Ez a magyar állam dolga, sőt kötelessége, ezt más nem teheti meg helyette. A tulajdonosok adjanak a magyar államnak megbízást, hogy járjon el a nevükben, az állam pedig köt velük egy kontraktust, hogy a visszatért műtárgyakat rögtön nekik adja. Ez ugyanis kötelezi az orosz államot, ugyanakkor a tulajdonosok kételyeit is eloszlatná. Most úgy tűnik, hogy ezen a vonalon is elindulhat valami, ami ha sikeres lesz, akkor ezeket a műveket is meg kell venni – mert ha nem, akkor meg kell engedni a külföldre vitelüket; az erre vonatkozó nemzetközi jogi normák taglalására itt most nincs hely, de máshogy ez nem lehetséges. Várható, hogy a tulajdonosok nagystílűek lesznek, ezt ígérik ugyanis, és senkinek nincs kétsége afelől, hogy az anyagot itthon kell tartani, ebben nincs vita. Ezeket az embereket, akár arisztokraták, akár zsidó nagypolgárok voltak, rettenetes megaláztatások érték. Az utóbbiakat főleg, de az előbbieket is, mert sokan közülük háború- és németellenesek voltak, internálótáborban vagy börtönben végezték. Ha lenne bennük bosszú Magyarországgal szemben, meg lehetne érteni, ennek ellenére nem így állnak a kérdéshez. Azt gondolják ugyanis, hogy mégiscsak ez a hazájuk.

Ha mindezeket végre akarnánk hajtani, akkor a nevezett összeg – szerintem – a szükségesnek nem több, mint a fele. De nem baj, mert lesz másik fele is. Bízom abban, hogy azok a fiatal szakemberek, akik ezt végigcsinálják, lelkesek és okosak lesznek, és végre szakítanak az eddigi eljárási módokra jellemző sztálinizmussal vagy buta nacionalizmussal, és attól sem rettegnének tejesen alaptalanul, hogy ennek nyomán felerősödne az antiszemitizmus Magyarországon! Mert folyik az magától is!

Szándékosan nem mondtam semmit a könyvek és a levéltári anyagok kérdéséről, az sem kis falat.

(Mravik László művészettörténész)

Illusztráció: Kovács Lehel

Megjelent a MúzeumCafé 41. számában, 2014. június-július

Gerhardt Ferenc (MNB) válasza 

Monok István (MTA Könyvtár) válasza

A Magyar Vidéki Múzeumok Szövetsége válasza