Márai írja egyik naplójában egy amerikai kortárs múzeum megnyitása alkalmából, hogy az intézményt nem azért őrzik, hogy nehogy elvigyenek onnan valamit, hanem azért, hogy nehogy bevigyenek. Ez nyilván a kortárs művészet kritikája volt Máraitól, aki persze nem gondolt arra, hogy pár évtized elteltével műalkotásnak hívják azt, ha becsempésznek valamit egy múzeumba.
A kortárs művészet tele van olyan elemekkel, amikor nem tudni pontosan, hogy mi is a műtárgy: egy tárgy, egy cselekmény vagy az egész együtt. Nem új találmány, nagyjából egyidős Márai kritikai észrevételével, csak akkor performansznak, fluxusnak, happeningnek hívták. Kiss Miklós ilyesmivel kísérletezik, amikor aranyszínű csótányokat csempész be múzeumokba, az ezzel kapcsolatos „emléktárgyakat” pedig a múzeumshopokba, és várja a reakciót: hogyan adják el, dobják szemétbe vagy osztják ingyen a tárgyakat megtaláló alkalmazottak. Egy egész csapat dolgozik a projekten, de leginkább maga a művész, aki egyben a reklámszakmában előszeretettel foglalkoztatott szereplő.
A dolog innen szakad el a fluxustól, a happeningtől és a többi elődtől, mert a művész nem elengedi a műtárgyat azt követően, hogy megalkotta, hanem ezzel egy időben egy egész marketinggépezetet indít be, dokumentálja az akció kimenetelét, hogy ezzel növelje a saját következő akcióinak súlyát – tehát nem egészen a művészetről, sokkal inkább a művészről szól a történet. A művészettörténetben találunk példát éppen eleget az önmítosz építésére; Picasso hatásos koreográfiával izzasztotta meg (udvartartása közreműködésével) a rá várakozó gyűjtőket, Dali hatásosan alakította külsejét, és hogy magyar példa is legyen: Hantaï hatásosan tudott visszavonulni az aktív művészettől. Csakhogy előbb volt a művészet, aztán a mítosz, különben nem érti senki, hogy a művész mire föl olyan, amilyen.
Aranycsótányt keresni, színaranyat a műanyagok között, hazavinni egy példányt ügyesen kivitelezett projekt, ez kétségtelen, csak az a kérdés, hogy mindez – a sajtónak tett profi nyilatkozatokkal és a megnyitóval együtt – mitől más, mint egy reklámkampány prezentációja, majd annak megvalósítása, ami talán máris bejött, ha beszélnek róla. Kicsit az az érzése az embernek, mintha egy reklámkampányt találnának elé műtárgyként, ahol a kampány tárgya és készítője ugyanaz. Kiss Miklós a sajtó számára a Mona Lisát hozta fel példának, mint ami brandé vált, akár az ő csótányai. Túl azon, hogy Leonardónak nyilván esze ágában nem volt „brandet” alkotni, és ez máris a mű egyik erénye a sok közül.
A nagy kérdés az, hogy mikor csap a homlokára egy amerikai (európai, sőt, magyar) múzeumi teremőr egy aranycsótány láttán: „jé, itt járt Kiss Miklós”! Mert addig ez csak egy (ön)reklámkampány, ami vagy bejön, vagy nem…
(A kiállítás 2014. március 30-ig tekinthető meg a Műcsarnokban)
