Az Európa Iskola köréből több művész születésének centenáriumát ünnepeltük 2013-ban, kire komolyabb kiállításokkal emlékeztek, másnak kevesebb köszöntés jutott. A szentendrei kiállítóhely egyszerre három művésznek (Anna Margit, Szántó Piroska, Vajda Júlia) – vagy múzsának – állított emléket, a születésnapra pedig két további vendéget (Modok Mária, Vaszkó Erzsébet) meghívtak – kérdés, hogy miért éppen őket…
Hosszabb dolgozatot érdemelne, hogy kinek meddig ér az emlékezete és miért: vannak-e olyan kurátorok, galériások, művészettörténészek, aki fontosnak tartják a jubileumi évek megtartását, akik képesek pénzt és kapcsolatokat megmozgatni a méltó megemlékezéshez. Rozsda Endre mellett ott az intézményesült Baráti Kör, amelyik egyenesen a Magyar Nemzeti Galériába vitt kiállítást, lett hozzá kötet is, a Várfok Galériáéval együtt kettő, kiállítás a Várfok utcában és a szülővárosban, Mohácson. Anna Margit műveinek a Zsidó Múzeum rendezett nagyobb tárlatot, egy kisebbet az Erdész Galéria magánygyűjtemények anyagából (ez a kiállítás most is látható). Szántó Piroska hagyatéka a Szombathelyi Képtárba került 1998-ban bekövetkezett halála után, decemberben itt nyitottak a művekből gyűjteményes kiállítást, és – az életmű irodalmi vonatkozásai miatt – a Petőfi Irodalmi Múzeum szentelt emlékestet a szépíróként is jelentékeny művésznek. Vajda Júlia viszonylag zárt és a többiekéhez képest kevésbé ismert oeuvre-jéből több kiállítás is válogatott az elmúlt években (az Alföldi-féle Nemzeti Színháztól Washingtonig), de 2013-ban nem kapott önálló kiállítást.
Anna Margit, Szántó Piroska és Vajda Júlia útja egy darabig egy irányba haladt: Szentendre Vajda Lajos mellett, OMIKE menza, túlélési stratégiák a világháborúban, rövid eufória az Európai Iskolában. Együtt kiállítani őket természetes, és az is, hogy Szentendrén, hiszen a Ferenczy Múzeum gazdag anyagot birtokol mindhárom művésztől, ugyanakkor Modok Mária és Vaszkó Erzsébet meghívása erre az ünnepre nem egészen érthető. Talán éppen Modok és Vaszkó egy-egy sarokban elhelyezett néhány műve teszi lehetetlenné, hogy a három életmű párhuzamait, az „együtt kiállításuk” természetességét a tárlat igazolni tudja, így hármójuk kapcsolata meglazul (a közös születési év éppúgy mellékessé válik, mint az azonos körből való indulás). Vajda Júlia képeit a földszinten találjuk, Szántó Piroskáét az emeleten, Anna Margitét mindkét szinten, Vaszkóét Vajda, Modokét Szántó Piroska mellett. Lényegében eltűnik a magyarázat, hogy mi köze a három alkotónak egymáshoz.
A három „minitárlat” egyébként remekül összefoglalja a három életpályát, jutott a zanzába a főművekből, a korai szentendrei időkből, az Európai Iskola idején készül képekből és az érett korszakokból, de nem teszi láthatóvá, hogy hogy a harmincas évek végén mindegyikük Vajda Lajos hatása alatt működött, hogy ki hogyan rögzítette a háború borzalmait és az ezt követő rövid békeévek eufóriáját, és hogyan távolodtak el egymástól 1949 után, az életben és a művészetben egyaránt. A kiállítás címében megadott „múzsaságot” pedig az egyébként értő leírások helyett jobban, sőt, szebben igazolta volna Vajda Lajos, Bálint Endre és Ámos Imre néhány műve – van belőlük éppen elég a Ferenczy Múzeumban, lenne miből válogatni. Modok Mária 17 évvel idősebb a többieknél, Vaszkó Erzsébet is több mint tízzel, mindketten már kiállító művészek, amikor a többiek, Anna Margiték még az iskolapadban ülnek vagy Vaszary és Szőnyi kurzusain finomítják rajztudásukat. Fiatal művészek esetében ez a generációs különbség komoly szakadékot jelent, még ha a szentendrei kötődés feltételez is valamifajta közösséget.
A Ferenczy Múzeumot ugyanakkor elismerés illeti, hogy gondoskodott a három művész megünnepléséről, még ha ezúttal nem is került sor az életművek valódi mélységének bemutatására.
Fotók: MűvészetMalom
