Hogy mit jelent a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének száz évét átfogó kötet megjelenése, azt pontosan tudja és átérzi egy muzeológiai szakember és egy klasszika archeológus. De vajon miért érdemes az említett két – szűk – halmazba nem tartozók számára is kézbe venni, elolvasni Nagy Árpád Miklós munkáját, arra számos érvet sorakoztatunk fel.
Érdemes előre leszögezni, hogy ilyen vagy közel hasonló színvonalú gyűjteményt összeállítani nemcsak ma reménytelen, de az elmúlt évtizedekben sem lett volna mód erre, és ez nem feltétlenül pénz kérdése. Ami tárgyi emlék nem ismerhető a mediterráneum ókori kultúráiból, az feltehetően már nem is lesz ismert, vagy legalábbis elenyésző rá az esély; a tárgyak többsége múzeumokban kötött ki, onnan pedig többé nem mozdul. Voltak történelmi pillanatok, amikor még lehetett vásárolni, ehhez pedig (a szerző találó megállapítása szerint) kellett egy kutató, egy mecénás és egy tisztviselő, de ha a három közül bármelyik hiányzott, már nem jöhetett létre az üzlet, már nem gazdagodhatott a gyűjtemény. A kutató a múzeum érintett gyűjteményének vezetője, a mecénás maga a múzeum vagy a fenntartó, amelyik előteremti a pénzt, a tisztviselő pedig, aki a megfelelő időben aláírja azt a bizonyos papírt.
Lássuk hát a kortól és múzeumtól független, tehát örökérvényű tanulságokat, amelyekből jó néhány olvasható Nagy Árpád Miklós kötetében!
A Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményét Paul Arndt német klasszika archeológus 135 szoborból álló gyűjteményének megvásárlása alapozta meg 1908-ban. Ezt a páratlan kollekciót a múzeum akkor saját büdzséjéből tudta kifizetni, az első ötlettől az aláírásig mindössze egy hónap telt el – ebből egyik adat sem képzelhető el a mai körülmények között. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szállítmány három hét alatt ért Budapestre, a ládákat feltörték, néhány darab útközben elkallódott. A tranzakciót egyéves jogi procedúra követte.
A gipszmásolat mai szemmel csak egy reprodukció, amelynek értéke (nem csak anyagi vonatkozásban) messze elmarad az eredetitől, holott száz évvel ezelőtt egész múzeumi gyűjtemények alapozódtak az efféle másolatokra. A Szépművészeti gliptotékája is annak idején külön épületészt kapott, sőt, az eredetik vásárlásával ennek hiányait akarták orvosolni – ma pedig a helyét keresi az anyag, pláne hogy a Román Csarnok lassan-lassan megújul és nem raktározási célokat fog szolgálni.
A kötet többször kitér arra, hogy esetenként akár 80-100 évvel később kerültek elő a legváratlanabb helyekről az elveszettnek hitt antik műtárgyak, és ez nemcsak a Szépművészeti Múzeumra, de a Nemzeti és az Iparművészeti Múzeumra is igaz volt, hiszen jó ideig nem volt evidens, hogy például egy antik váza vajon az iparművészet, a régészet vagy a szépművészet tematikájához tartozzon-e. Volt olyan, amelynek a létezéséről, másnak a hollétéről nem tudtak a kutatók.
A nemzetközi mércével is egyedülálló, mivel – kimagasló jelentőségű ritkaságok hiányában is – átfogó gyűjtemény annak ellenére gyarapodott folyamatosan, hogy sokszor a múzeum számára nem volt preferencia a gyarapítása, ám kevés kivétellel kiváló gyűjteményvezetők álltak az élén, így megalapozott szakmai döntésekkel tudtak vásárolni, akár külföldről, akár hazai gyűjtőktől. (Vagy elhozni a vidéki múzeumok raktáraiból, ahol kutató és kontextus nélkül kallódtak akár évtizedekig.)
A szerző megkísérli vázolni az Antik Gyűjtemény 1945 utáni helyzetét, mely a körülmények ellenére igazi aranykornak tekinthető, ám a teljes kép érzékeltetéséhez több kötetnyi dolgozat lenne elegendő, Kerényi Károly és a rövid életű Sziget folyóirat hatásáról, az ebből következő „sziget”-jelenségről, Szilágyi János György hat évtizednyi fáradhatatlan munkájáról, a gyűjtemény bővítésének és feldolgozásának folyamatáról. Nemcsak arról van szó, hogy a korábban az egyiptomival összevont gyűjtemény identitása változott meg, hanem az antik kultúrához való viszony, melynek megértését és értékelését ezek a tárgyi emlékek (is) szolgálják.
