Két év sem telt el azóta, hogy Szántó András, New Yorkban működő magyar művészettörténész, kurátor 28 beszélgetést rögzített a világ különböző pontjain múzeumokat vezető emberekkel, hetekkel azt követően, hogy a világjárvány következményeként (szinte) minden múzeum bezárt. Az interjúkat publikáló kötet először másfél éve, 2020 novemberében angolul jelent meg, és mire a magyar kiadás is megszületett, újra lenne mire reagálniuk az intézményeknek. A múzeum lassú műfaj – ez volt a mottója a MúzeumCafé hat évvel ezelőtti kiállításának a Capa Központban. Manapság pedig úgy tűnik, hogy a múzeum gyorsabban képes reagálni a világunkat ért hatásokra, mint ahogy ezt korábban gondoltuk volna. Ami akkor már látható volt: Covid-19, Black Lives Matter, gazdasági válság. Ami még nem: hosszan elhúzódó járvány, Ukrajna orosz megszállása és nemzetközi hatása, globális tanácstalanság a várható gazdasági és társadalmi hatások fölött.
Talán nem lett volna ennyire látható, hogy a múzeumi világ lelkiismeretét problémák mardossák, ha (1.) nem fogalmazódik meg igény egy új múzeumi definícióra, és ha (2.) az ICOM (International Council of Museums) 2019-es kiotói konferenciáján sikerül elfogadni az új definíciót. Nem véletlen, hogy Szántó András könyvének (A múzeum jövője. 28 párbeszéd) mindegyik beszélgetésében előkerül, mi lenne az ésszerű definíció, és többször felmerül, hol bukott el a 2019-es javaslat. Ebben a helyzetben érte a járvány a múzeumi világot, és bizony látni összefüggést a zárt kapuk melletti működés megoldásának lehetőségei, illetve a múzeumi öndefiníció problémája között. Hogyan lehet kapcsolatot létesíteni a látogatóval, közösséggel, társadalmi csoportokkal, ha a hagyományos működés feltételei nem adottak? Hogyan tartható fenn a múzeum, ha nincsenek bevételek? Meddig hasznos és mettől káros a virtuális térben való létezés? Hogyan szabja át a múzeumok hierarchiáját az országhatárok lezárása, a helyváltoztatás korlátozása? Hetekkel később már a Black Lives Matter mozgalom késztette önbírálatra, gyűjteménye, kiállítási politikája felülvizsgálatára az intézményeket. Nekünk, polgároknak is mindent át kellett gondolnunk, újraértelmeznünk, amit eddig szabadságról, biztonságról, társadalmi szerepekről, tervezhetőségről gondoltunk, a múzeumok pedig ugyanezeket a kétségeket fogalmazták meg a maguk nyelvén, új kiállítási programmal, virtuális tartalmakkal, a közösségi oldalakra kilőtt üzenetekkel.
Szántó András választása – az alanyokat illetően – azért érdekes, mert többnyire nem a gigamúzeumokat, a nagy múltú és páratlan tekintélyű párizsi, londoni, New York-i helyeket, azok vezetőit választotta, hanem éppen a nyitott, újító, gyorsan mozgó, gyorsan reagáló igazgatókat, több esetben egészen fiatal embereket egészen fiatal intézmények élén. Ebben a pillanatban megértjük, miért nem lehetett elfogadni a társadalmi, közösségi feladatokra hangsúlyt fektető új múzeumi definíciót, hiszen nem képes ugyanúgy gondolkodni a múzeum szerepéről egy londoni kortárs galéria svájci igazgatója vagy Benin történetének első kortárs múzeumát lényegében magánemberként nyolc éve alapító kurátor. A tervek, az álmok, az ambíciók lehetnek ugyanazok, a valóság viszont nagyon más.
Mit tanulhat a magyar múzeumi szakember Szántó András könyvéből? Rengeteg dolgot, hiszen egyfajta „think tank”, ötletbörze múzeumpedagógiai lehetőségekről, digitális tartalomszolgáltatásról, közösségépítésről, civil szervezetekkel való együttműködésről, a média kreatív használatáról. Modelleket látunk, történeteket Dél-Amerikából, Ausztráliából, Közép-Afrikából, Távol-Keletről, nagyon keveset Európából. Van, aki kampuszként, más parkként, nyitott térként, megint más kulturális plázaként gondol a múzeumra, van alapítványi, állami, közösségi fenntartású intézmény, és olvashatunk olyan változatról is, amikor részvénytársasági formában működik. Van, aki a zoom-os értekezletekben a fesztelenséget és a nyitást látja, más a zavart és a kapkodást. Egyik vélemény, hogy a közösségi oldalak – örvendetes módon – újraírják a múzeumi nyelvezetet, másik megszólaló viszont károsnak tartja a „lazának” látszó felületességet. Megtudhatjuk, milyen a start-up múzeum, és tényleg miért van égetően szükség a restitúció megoldásra – egy állam ugyanis nem tud kapcsolatba kerülni a saját kulturális örökségével, ha annak nagy részét több ezer kilométerre őrzik. Egyszerűen nem tud viszonyulni a saját múltjához.
Egy pillanatnyi, bár kétségkívül történelmi pillanatot rögzít a kötet, 2020 nyarán. Azóta a múzeumok kinyitottak, majd bezártak, és újranyitottak. A covid most távozni látszik, az óvatosság talán nem is fog soha. Most, 2022 tavaszán Ukrajna orosz inváziója zajlik, és ennek ma még beláthatatlan társadalmi, politikai, gazdasági következményeivel nézünk szembe. A kötetben megszólal Anton Belov, a feketelistára került oligarcha, Roman Abramovics és felesége, Dasa Zsukova gigantikus múzeumkomplexumának (Garage) igazgatója. Amellett, hogy megtudjuk, az irodák a Pixar (amerikai animációsfilm gyártó) gyakorlata alapján készültek, a marketing pedig a Red Bull nyomában jár, de olyan gondolat is elhangzik (2020. június 2-án!) Belovtól, hogy: „Nos, a történelem nagy része olyan vezetőkről szól, akik háborút és pusztulást hoztak társadalmukra.”
Éppen itt tartunk most.
Szántó András könyvét, melyet magyarul a Szépművészeti Múzeum kiadásában lehet olvasni, kézikönyvként érdemes kezelni, számtalan igazsággal és tanulsággal. Csak egy ötlet a végére: nagyon ráférne a régióra, a miénkre egy hasonló összefoglaló munka, a balti országoktól és a balkáni államokig. Gondokból, identitásválságból és tehetséges múzeumvezetőkből itt is van bőven…
A kötet megrendelhető innen
Illusztráció:
A londoni Serpentine Gallery kerti pavilonja 2019-ből, Junya Ishigami installációja
Musée de la Fondation Zinsou, Benin
