Bevallom, mostanáig nem pontosan értettem, hogy miért kell a fotóriportereknek egy önálló múzeum, kiállítótér vagy „központ” Budapesten, hiszen a műfaj képviselői minden további nélkül kiállíthattak eddig is a Mai Manó Házban, miért kell különválasztani őket (és ezzel az egész műfajt) a fotóművészettől és a fotótörténettől – vagy egyszerűen: mi végre a Capa Központ. Most pedig itt a Magnum Photos Kontaktok című válogatása, és máris értek mindent.

A műfajhatárok már régen elmosódtak, mondja valaki, hogy a sajtó számára dolgozó Munkacsi vagy Capa nem volt művész, hogy a kreatív, narratívát hordozó portré vagy a lehető legjobb pillanatban megszülető eseményfotó nem művészet. Egy politikai vagy kultúrtörténeti ikont, egy katasztrófa áldozatát vagy túlélőjét, egy forradalom vagy háború bármely pillanatát megörökíteni önmagában is értékes lehet, de értéke nem mutat túl önmagán. Pont annyi, mint egy poszt valamely közösségi oldalon. Az a lényeg, ami több ennél.

A Magnum fotóügynökség megalapítása már önmagában forradalmi volt 1947-ben: az alapítók úgy vélték, a sajtófotó műfaja messze túlmutat azon, hogy lapok ezzel illusztrálják a cikkeket, ez többet ér, a fotósok többet érnek. Valójában egy érdekérvényesítő szervezet volt, mely a műfaj legjobbjai számára kínálta a legjobb feltételeket, ez pedig lehetővé tette, hogy a 20. század második felének legfontosabb történelmi pillanataiban ezek a fotósok jelen legyenek, munkáik közül a legjobbakat válasszák ki és a legjobb helyen jelenjenek meg. Mi ebből ma annyit érzékelünk, hogy az a kép, ami belénk égett Che Guevaráról vagy az 1968-as prágai bevonulásról, az tőlük származik – tudhatjuk meg a Capa Központ kiállításán. És itt jön az intézmény feladata: nem pusztán egy sajtófotó kiállításról van szó, hanem a szakma működéséről: azokat a kontaktcsíkokat állították ki, amelyekről végül kiválasztották az „igazit”, láthatjuk a sorozat többi (valószínűleg sosem publikált) darabját, a jelzéseket, a megjegyzéseket, az ikszeket és a bekarikázásokat, vagyis hogy miként dolgoznak a legnagyobbak. És minden kontaktcsík mellett ott a kiválasztott nagy méretben, a fotós pársoros emlékezése és azok a sajtótermékek, ahol akkor rögtön publikálták.

A kiállított képek sora kicsit – időben – előbb kezdődik, hiszen a spanyol polgárháború vagy egy évtizeddel megelőzte a Magnum Photos megalapítását, aztán ott a szintén korábbi D-day sorozat Robert Capától, melyről tudhatjuk (a fotós életrajzaiból), hogy „elszúrták” az előhívását. Vannak előre megtervezett képriportok, például Dalí műtermében, ahol sokszor eldobtak egy macskát és kifröccsentettek vizet, hogy ezek kellő ívben repüljenek az excentrikus művész társaságában. De előre tervezett riport volt J. F. Kennedy első elnöki 100 napjának megörökítése (Cornell Capa), vagy a Beatles munkanapja az Abbey Roadon. Nem úgy Lessing emlékezetes 1956-os sorozata, amelyből a világ szembesült a budapesti eseményekkel (más sorozaton a prágaival, a vietnámival vagy a Dalai Láma megérkezésével Indiába, miután a vallási vezetőnek választania kellett: ha marad, a kínaiak vele együtt kiírtják a tibeti buddhizmust, vagy megy és életben tartja).

Aki a MúzeumCafé augusztusi számát majd a kezébe veszi, a Magnum Photos – és a kiállítás – egyik emblematikus fotóját is láthatja benne, a 20. század egyik emblematikus politikásának portréját, a kontaktokat a kiválasztott kép bekarikázásával. Ha bármelyiket választják, zseniális választás. De a legzseniálisabbat választották!