Az ősz egyik legjobban várt kiállítása nyílik október 9-én a Ludwig Múzeumban, a Ludwig Goes Pop eddig több mint 11 ezer jelentkezőt számlál a legnagyobb közösségi oldalon, ami egészen rendkívüli érdeklődésről tesz tanúbizonyságot. Az MNG legutóbbi Múzeum+ estjén is a pop volt a téma, a Ludwigtól függetlenül, de kapcsolódva is hozzá. De hogy mi is tulajdonképpen a pop art és mi nem, miért nehezíti a definíciót az érintett művészeink sokszínűsége, arról a kiállítás három kurátora és a galéria Jelenkori gyűjteményének vezetője beszélt lapunk programján.
Viszonyítás kérdése, hogy mi a pop, melyik műveket lehet ellátni ezzel a címkével, tudhattuk meg Tímár Katalintól, a kiállítás egyik kurátorától, hiszen meg kell határozni, hogy mely művek tartoznak inkább a fluxus, a szürnaturalizmus, a fotórealizmus, a happening vagy a konceptuális művészet kategóriájába. Nem könnyű a választás: az amerikai kortársakkal (Warhol, Lichtenstein, Rauschenberg) ellentétben a magyar művészek életműve változatosabb, több műfajban is alkottak párhuzamosan. A Ludwig Múzeum kiállításán a végpontot 1975-nél határozzák meg, vagyis ragaszkodnak a klasszikus pop art szűk két évtizedéhez. (Keserü Katalin 1993-ban az Ernst Múzeumban rendezett Variációk a pop artra kiállítása és a kapcsolódó katalógus a jelenig tartó, folyamatos popról beszélt.) A budapesti tárlat előképének a bécsi tekinthető, de még ezt megelőzte a kölni Ludwig Múzeum kiállítása 2014-ben, most pedig a Tate-ben látható egy anyag, amely a 60-as, 70-es évek közép-amerikai és a közel-keleti művészetéből is merít.
A Magyar Nemzeti Galériából mintegy tucatnyi művet választottak ki a kiállításra. Az érintett gyűjtemény vezetője, Petrányi Zsolt az Iparterv művészeit emelte ki, mint akik a pop artban éppúgy alkottak, mint más műfajokban, párhuzamosan. A Csernus és Lakner nevével fémjelzett szürnaturalizmus pedig egyfajta pre-pop artnak tekinthető, hiszen már ekkor, a 60-as évek elején elkezdték a popra jellemző hétköznapi tárgyak, helyzetek ábrázolását a műveken. A beszélgetés közönsége hallhatott egy anekdotát is a Múzeum+ Pop plakátján szereplő műről (Nyári István: Művészőrség). Petrányi Zsolt egyik tárlatvezetésén az állandó kiállításon arról beszélt, hogy ez ugyan egy fotórealista alkotás, de mégsem, hiszen ez a jelenet így, ebben a formában nem fordulhatott elő, mivel nem volt Mercedese a rendőrségnek. A közönség soraiból jelentkezett valaki, hogy márpedig volt a hatóságnak egy Mercedese, ezzel szállították többek között a delegációk női tagjait a Váci utcai Klára szalonba (Rotschild Klára üzletéről van szó, a város egyetlen haute couture szalonjáról a szocialista évtizedekben – a szerk.), ahol Nyári képének jelenete is látszódik. És hogy miért tudott erről a felszólaló? Mert ő volt a tolmács az autóban.
A Művészőrség egyébként nem szerepel majd a Ludwig kiállításán, és nemcsak azért, mert 1977-ben készült, hanem azért, mert nem pop art, a Mercedes nem elég hozzá, hogy az legyen.
Tímár Katalin arról is beszélt, hogy a Ludwig-gyűjtemény alapját és erejét adja a pop, hiszen amikor a csokoládégyáros házaspár az addigi klasszikus gyűjteményét kortársra cserélte, éppen a pop art élte fénykorát Amerikában, és amíg az árak nem szálltak el, bőségesen bevásároltak. (Kaptak ezért eleget a német közvéleménytől, hogy miért nem a hazai művészeket támogatják.)
Két fiatal kurátor is dolgozik a kiállításon: Popovics Viktória a korszak kelet-európai párhuzamait kutatja, a beszélgetésen pedig elmondta, hogy annak ellenére tudtak jelentős műveket hozni a régióból, hogy a Tate sokat elcsípett előlük. Az elsősorban akcióművészettel foglalkozó Bradák Soma arra a kérdésre válaszolt (amit Petrányi Zsolt tett fel), hogy miért ennyire népszerű ma a fiatal, huszonéves korosztály számára a pop art: pontosan azért, amiért a mai zenekarok a zenében is visszanyúlnak az alapnak tekinthető 60-as évekhez.
Noha a korszak művészete a tiltott, jobb esetben a tűrt kategóriába tartozott, mégis elég bőséges gyűjteménnyel rendelkezik a galéria, például az ipartervesektől. Igaz, a művek többsége jó évtizedes késéssel került a múzeumba, de valamennyire lehetett befolyásolni a kétmilliós vásárlások zsűrijét, később pedig már a Galéria maga választhatott, hogy kitől és mit szeretne vásárolni. A szürnaturalistákkal más volt a helyzet, Csernus például a rendszer egyik elismert karaktere volt, díjazott és foglalkoztatott művész, mielőtt elhagyta volna az országot. A hiányokat egyébként ma is, folyamatosan pótolja a múzeum.
A Ludwig kiállítása nem tér ki az alkalmazott művészetekre, de erre szolgál majd a szabadegyetem programja, amelyik érinti a popra igencsak jellemző egyéb területeket, a plakáttól a lemezborítóig.
Illusztráció:
Tót Endre: Talpra magyar avantgarde!
Nyári István: Művészőrség
(forrás: www.mng.hu)
