A tudományos-ismeretterjesztő csatornák kínálatának légyege ma két szóval jellemezhető: mítoszépítés és mítoszrombolás. György Péter legújabb, a korai Kádár-rendszer kultúrpolitikájának néhány fontos epizódját elemző kötete (A hatalom képzelete) mindkettőre vállalkozik, hiszen lesajnált vagy elfeledett epizódokat, szereplőket emel ki, másokról pedig feltárja, hogy semmi sem volt úgy, ahogyan látszott.

A Kádár-rendszer első nagy toposza a Műcsarnokban 1957 áprilisában megnyílt Tavaszi tárlat, amelyről már-már azt hinnénk, hogy az új élet kezdete, a szomorú emlékű szocreál lezárása volt, a Révai után következő Aczél antréja, az enyhülés és a befogadás csalhatatlan jele. Spiró György regényében egy váratlan, a kortársak által nehezen feldolgozható fordulatként jelenik meg az esemény, szorosan összekapcsolódva a pár nappal később történő, az új politikai vezetést látszólag legitimáló május elsejei felvonulással. Az Európai Iskola 1948-as felszámolása után ekkor láthatott először a közönség absztrakt műveket, de ne higgyük, hogy ez a forradalmi tett különösebb örömmel töltötte volna el a szcénát vagy a Műcsarnok közönségét. György Péter kötetében rámutat, hogy már a négy zsűri tagjainak kiválasztása is meglehetősen problematikus, már akkor is az volt, mai ésszel pedig felfoghatatlan. Mit keres a harmincas évek bútorképfestője, Burghardt Dezső a „naturalista” (vagyis ami a szocreálból maradt) zsűri élén, milyen kategóriát jelenthetett a Bernáth Aurél vezette B-zsűri (posztimpresszionista Mikussal, a Sztálin-szobor alkotójával?), mit értett a C-zsűri a „magyar tradíció” alatt, ha abban Barcsay és Domanovszky ült, és hogy került az absztraktok csoportjába az újklasszicista Medveczky Jenő? A katalógus előszava egyébként megjegyzi, hogy a jelen művészetpolitikája nem ért egyet az absztraktok művészi módszereivel, jegyzi az írást – feltehetően – a kiállítás „főkurátora”, Makrisz Agamemnon görög kommunista szobrász, aki néhány éve még Picasso barátjaként tevékenykedett a világháború utáni Párizsban. A kiállítás kései visszhangjáról György Péter csak annyit jegyez meg, hogy Aczél az 1990-ben készült életútinterjúban utal Kádár dorgálására, mely szerint Ország Lili műve miatt nem rakodják ki az szovjet élelmiszerszállítmányokat a rakodók. Ebből nyilván semmi sem volt igaz, de ha csak ennyi maradna fenn egy korszakról és annak vezetői embereiről, már nem is kell több…

A szerző kitér arra, hogy a „zavarbaejtő” Tavaszi tárlat után a Bernáth-Pátzay-Domanovszky szentháromság – uralva a főiskolát, a Lektorátust és a Szövetséget, vagyis a képzőművészet teljes intézményrendszerét – abban volt érdekelt, hogy a kortárs művészet homogén legyen, semmilyen más irányzat ne törhessen a felszínre, és ebben maximálisan a párt (és a saját) érdekeit szolgálta. Ez késztette arra a legjobbakat, még a Bernáth szívének oly kedves Csernus Tibort és Lakner Lászlót is, hogy külföldön folytassák a pályájukat. A repedések a rendszeren már a nyolcvanas években megjelentek, és onnan már nem volt visszaút…

Külön fejezet foglalkozik az 1957 utáni magyar építészettel mint egyfajta aranykorral, amelyre a legkevésbé hatott az ideológia (ha csak az nem, hogy a sok dolgozónak sok lakás kell), a szakma egyszerűen összezárt, a fantáziát és az igényességet nehéz volt kívülről irányítani és korlátozni. Mítoszokkal itt is találkozunk, példaként egy kevéssé ismert „alkotást”, az építészlegenda Zalotay Elemér szputnyikfigyelő állomását (1968) említi Szombathely szélén, mely valójában egy betonszobor, épületként a legmodernebb nemzetközi trendeknek felelt meg, és ma is tökéletesen használható.

Fotó: Pátzay Pál szobrász a Felvonulási térre készülő Lenin-szobron dolgozik, 1964-ben (Fortepan)