A rövid életű, ám annál nagyobb hatású Európai Iskola derékhada idén lenne száz éves. Számos kiállítással emlékezünk rájuk, de Rozsda Endrére egyszerre több is jut mostanában. Sokan csak úgy ismerik őt, mint a Picassót „túlélő” Françoise Gilot mesterét, ám aki ennél többre vágyik, az pár napig a Várfok Galériában, márciusig az MNG-ben, november 21-től pedig szülővárosában, Mohácson ismerkedhet az életművel.
Rozsda Endre tényleg megpróbált Magyarországon boldogulni, nem pályakezdőként települt Párizsba, hanem itthon vészelte át az alkotói – és más egyéb szempontok szerint is – legrettenetesebb időket, az ötvenes évek első felét, és amint volt rá módja, 1956-ban a menekülő százezrekkel együtt távozott. Előzőleg, 1938-ban húzódott meg Párizsban a zsidótörvények elől, ekkor járt a műtermébe festeni Françoise Gilot (a tartózkodásához szükséges papírokat Gilot apja szerezte be), és 1943-ig volt módja a francia fővárosban tartózkodni. Búcsúzóul állítólag a Gare de l’Esten megjósolta Gilot-nak, hogy három hónap múlva találkozni fog Picassóval. (Majdnem napra pontosan eltalálta a találkozás időpontját, annak a találkozásnak, amelynek két közös gyermek lett a gyümölcse.)

Tehát Rozsda visszatért Budapestre, a világháborút követően csatlakozott az Európai Iskolához, annak és a szabad művészetnek végeztével a szocreál éveit a Bábszínház közösségében töltötte el, majd 1956-tól ismét Párizsban élt, 1999-ben bekövetkezett haláláig.
A Magyar Nemzeti Galériában a Rozsda Endre Baráti Kör felvetésére és a Francia Intézet közreműködésével nyílt meg az életmű teljes keresztmetszetét felvonultató kiállítás. (Lassan megszokjuk, hogy az MNG minden, mostanában nyíló tárlata átrendezi a hetvenes évektől megszokott tereket.) Az első meglepetés a mester (Aba-Novák) hatását magán viselő korai festmények láttán éri a nézőt, érdekes a találkozás az egyértelműen absztrakt szürrealistának elkönyvelt művész Arcadia-jellegű műveivel. Az első éveket követően viszont máris megjelentek a kalligráfiák és víziók, a korai szürrealizmus elemei, ezeket fejleszti tovább a negyvenes évek második felében, az Európai Iskola időszakában. Az ötvenes évek legsúlyosabb időszakát főleg rajzokkal (és bábkészítéssel) élte túl, majd Párizsban Breton hatása alatt folytatja az 1949-ben megszakadt vonalat.

A kiállítás igazi csodája egy eddig szinte teljesen ismeretlen válogatás (a kecskeméti múzeum anyagából) Rozsda fotográfiai munkáiból. A kiállított fotók egy része portré, a többi a fény és a tükröződés játékát rögzíti. Ezen a folyosón újabb csodák jönnek, analógiák az életműre, többek között Csontváry Önarcképe (valóban látható a párhuzam Rozsda korai önarcképével), illetve a párizsi pályatársak, Picasso, Breton, Max Ernst, Vieira de Silva, Picabia egy-egy műve, és a magánéletben is társ Barta Lajos szobra.
A kiállítás a hátralévő részében katedrálissá válik, a sötét falakon csak Rozsda üvegablakszerű vagy a kaleidoszkóp látványára emlékeztető, aprólékosan kidolgozott festményei láthatók, melyekkel a művész a saját „rendjét” kívánta újrateremteni a rendetlenségben.
A Magyar Nemzeti Galéria jelenleg frankomán időszakát éli, a november 24-én záró impresszionistákkal, Chagall-lal és persze Rozsdával, akit most igazán méltó módon ünnepelnek Magyarországon.