A Magyar Zsidó Múzeum kiállítással emlékezik a 100 éve született Anna Margitra. És emlékezett Passuth Krisztina is, aki személyesen is kapcsolatban állt a festővel, noha utólag máshogy látja a barátságukat, sőt, volt olyan gesztusa, amit azóta meg is bánt.
„Nem láttam még művészt, aki ilyen kevés kompromisszumra lett volna hajlandó” – mondta a kiállításon tartott előadásában a művészettörténész. A „kemény, férfias természetű” Anna Margittal a hatvanas évek közepén ismerkedett meg, és 1977-ig, Párizsba való költözéséig tartották a kapcsolatot. Ma már tudja, hogy barátságról szó sem lehetett, Anna Margit nem engedett közel magához senkit, legfeljebb az ötvenes évektől az Európai Iskola köréhez tartozó Barta Évával, az modern ékszerművészet úttörőjével volt szorosabb a kapcsolata. Passuth Krisztina Ámos Imre művészetét kutatva jutott el Anna Margithoz, ahogy Vajda Lajos kapcsán Vajda Júliához, és ma már belátja, hogy mennyire tapintatlan volt, amikor csak az elhunytak életműve iránt érdeklődött, figyelmen kívül hagyva, hogy a két özvegy maga is nagyszerű festő volt.

Bár Anna Margit életműve (ugyan egy igazi, alapos monográfiára még várat magára) a modernizmus kedvelői előtt nagyjából ismert, az Ámos és Czóbel hatása alatt készült harmincas évekbeli művektől a későbbi groteszk alkotásokig, személyiségéhez, jelleméhez fontos adalékokkal szolgált az előadás. Anna Margit különösen hiú volt, nehezen viselte az öregedést. Amikor Passuth Krisztina egy 1966-os Vajda Lajos kiállításon megkérte a művészt, hogy egy fotó erejéig álljon egy régi portréja mellé, ő hallani sem akart róla, hiszen akkor látni lehetett volna, mennyit öregedett a három évtized alatt. Főleg az ötvenes-hatvanas években élt nagy szegénységben, mégsem volt hajlandó a rendszernek kedves műveket alkotni, szabadsága fejében hétfőtől péntekig Barta Éva kerámiaműhelyében dolgozott órabérben, szombaton takarított, vasárnap festett, de csak a maga kedvére, hiszen ki nem állíthatott (1948-tól 1968-ig), vásárlói nem voltak. Viszont megtartotta féltve őrzött autonómiáját. Amikor egyszer benn járt a Szépművészeti Múzeumban Passuth Krisztinánál, a művészettörténész a festő kezében lévő nagy csomagot látva taxit akart hívni, ő elutasította az ajánlatot, és kiderült, hogy még soha életében nem ült taxiban.
A későbbi műveken megjelenő figurákból, babákból, népi cserepekből és hímzésekből Anna Margit gazdag magángyűjteménnyel rendelkezett, vélhetően a saját szorongásait, vívódásait rejtette a színes világ mögé. A nyolcvanas évektől megjelent a zsidó szimbolika a képeken, talán a halálfélelem késztette arra, hogy ily módon fejezze ki egy közösséghez való tartozást. Passuth Krisztina úgy látja, hogy ezeknek a bonyolult jelrendszereknek, látomásos kompozícióknak a megfejtése még várat magára. Az ő egyetlen Anna Margit képe pedig nem is a művésztől, hanem Körner Éva művészettörténésztől került hozzá, aki talán anyagi okokból kínálta fel megvételre a képet, nyolcszáz forintért.