Van mit megemészteni a Ludwig Múzeum legfrissebb, a szentpétervári új akadémizmus művészetét bemutató kiállításán. Klasszicizáló törekvésekre számos példa akad a 20. századi művészet történetében, ám itt mégis akad néhány csavar: az „új komolyság” valójában egy poén lenne?

A művészeti mozgalmakat többnyire egy sokoldalú és széles hatókörű művész hívja életre, aki az ideológiai alapokra egy (formális vagy informális) szervezetet is képes létrehozni. Ilyen volt Timur Novikov a nyolcvanas éves Leningrádjában: underground filmes, zenész, képzőművész és tanár, aki a rendszer várva várt széthullásában (és a posztmodernben) az esztétikai normák szétesését látta. Úgy vélte, a modernizmus szétzúzta a szépségről alkotott egységes elképzelést. A művészet mindig akkor nyúlik vissza a klasszikus értékekhez, amikor a jelen káoszán próbál úrrá lenni, és ugyan a klasszikus szépséghez való visszalépés látszólag esztétikai kérdés volt a Novikov mellé felsorakozó „új akadémikusok” művészetében, valójában – nyilvánvalóan – ideológiai igény hívta életre. Bár a műveket látva találunk nyomokat, amelyek a novecentóhoz és a szocreálhoz vezetnek, ám ezekből hiányzik a felülről diktált, didaktikus tartalom, könnyed és bravúros művek ezek a politikai fordulatot követő szabadságérzés eufóriájával.

Érdekes, hogy Novikovék ellenakadémiáját kifejezetten konzervatív törekvések hívták életre, a tagok és a csatlakozó művészek világnézete és életmódja (az öltözködéstől a zenén át a beszédmódig) különleges színnek számított, nemcsak a szentpétervári, de az európai művészeti világban is. (Ugyan újromantikus törekvések voltak máshol is, Olaszországtól Németországig.) Nem véletlen, hogy Novikov kapcsolatban volt Warhollal, Rauschenberggel, popos vonalat főleg az ő művészetében találhatunk.

A csoport kohézióját jól jellemzi, hogy sok az egymást ábrázoló alkotás (festmény, fotó, film, plasztika), többnyire antik jelmezben és díszletben: az egész elképesztően teátrális, meghökkentő és komikus, miközben az alkotás véresen komolyan megfogalmazott ideológiai és esztétikai normák mentén történik. A mozgalom teljes történetét átfogó kiállítás alapján úgy tűnik, hogy a szentpétervári újakadémizmus fénykora a kilencvenes évek közepére tehető, amikor a digitális technikák használata került előtérbe, mint Oleg Maszlov és Viktor Kuznyecov Alma-Tademának ajánlott jelenetei vagy Olga Tobleruts sorozata, ahol nem kortárs modellek, hanem klasszikus szépségeszmények hirdetnek világmárkákat. Aztán még mielőtt teljesen viccé fajulna az egész, létrejön a mozgalom a mozgalomban: az „új komolyság”, amit tudomásul venni könnyebb, mint tetten érni a művekben.