Ígéretünkhöz híven ismertetjük a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja első összmúzeumi konferenciájának (1950. április 20-22.) anyagát. Elsőként a MMOK-ot vezető Ortutay Gyula, és ekkori helyettese, Pogány Ö. Gábor beszédét foglaljuk össze. Megjegyzéseinket dőlt betűvel jelezzük.
A MMOK 1949-ben azért jött létre, hogy a korábban vegyes (állami, egyházi, helyi, civil) fenntartású intézmények egységes irányítás alá kerüljenek. A szervezet 1953-ig létezett, feladatát a mindenkori kulturális minisztérium múzeumi főosztálya vette át.
Ortutay Gyula (1910-1978) politikus, néprajzkutató hosszú köszöntőjével kezdődött a program, aki kiemelte, hogy ez az egész magyar múzeumtörténet első komolyabb, minden területet érintő konferenciája, egy új korszak kezdete. Mindjárt az elején egy személyes példával érzékeltette a tennivalók szükségességét: 1944 decemberének utolsó hetében az Magyar Nemzeti Múzeum pincéjében bújt meg sok nagyszerű ember társaságában, ám felfedezte, hogy a legjobb körülmények között a grófok, bárók, főúri családok ezüst- és ruhaneműit őrzik. Mielőtt a Duna-hidakat felrobbantották, az Esterházyak kicsempészték a letétjeiket, közte magyar nemzeti javakat, és négy évig rejtegették az állam elől. 1944. (sic!) január 16-án hitlerista csapatok vonultak be a múzeum „védelmére”, de aznap déltájban már a szovjetek kizavarták őket. Ezzel sikerült megakadályozni, hogy az eredeti terveiknek megfelelően elaknásítsák az épület minden emeletét – a robbanóanyagot Ortutay szeme láttára vitték el a szovjet csapatok. Ha az épület felrobban, „a magyar történeti múlt legfőbb értékei” semmisülnek meg, a múzeumban meghúzódó 80-100 dolgozóval és családjaikkal együtt. A történettel Ortutay igazolni kívánta, miért kell a jó oldalra állni, „követve a nagy Sztálint”.
A következőkben a horthysta múzeumpolitika bűneibe enged betekintést a szónok. Példaként a Szépművészeti Múzeum kincseinek nyugatra utaztatását hozza fel, de a legnagyobb problémának a szakképzés hiányát és a hibás káderpolitikát tekinti a megelőző 25 évből. A múzeumokba azokat az embereket ültették, akikkel nem tudott mit kezdeni a korábbi rendszer, jelezvén, hogy mennyire nem volt fontos a múzeumügy a horthysta vezetésnek, a vidéki gyűjteményeket pedig végképp elhanyagolták, ennek következtében, az „autódidakszis, a teljes dilettáns önképzés kártékony hatásai is megmutatkoztak. Pl. a szegedi múzeum ügye, ami valójában nem más, mint az épület előcsarnoka. Mögüle hiányzik a múzeum. Így építették.” Tömörkény és Móra gyűjtőmunkája vész így kárba, hiszen az elégtelen feldolgozás miatt alapvető adatok hiányoznak a gyűjtemény darabjairól.
A Néprajzi Múzeumban csak két éve nyitották fel először azokat a ládákat, amelyeket még Bíró Lajos pecsételt le, azóta nem nyúlt hozzá senki. (Az 1931-ben elhunyt zoológus Bíró Lajos óceániai gyűjteményéről van szó.) Fényképek bizonyítják, így Ortutay, hogy a múzeum a magyar népi tárgyakat (textileket, bútorokat) is méltatlan módon kezelte, „disznóólat készítettek értékes fafaragásokból”, sorolja a szónok „a magát nemzetinek nevező irányzat” nemzetellenes lépéseit. A Szépművészeti Múzeumban a felszabadulásig „szinte” nem folyt restaurálást, a raktározás elégtelen volt, ennek következtében „kapitalista haszonlesők kezén kerültek ki nyugatra magyar műkincsek és hamisítványokkal próbálták lerontani a magyar múzeumügynek, képzőművészetnek hitelét”. Tudatos kiállítási programról „a Szépművészeti Múzeum bizonyosfajta törekvéseiről nem szólva” nem is beszélhetünk.
AZ új rendszer az első lépéseket már megtette. A 13-as törvényerejű rendelet egy központba helyzete a Nemzeti Múzeum Elnöki Tanácsát, a Közgyűjtemények Országos Felügyeletét és a Műemlékek Országos Bizottságát, készül az új költségvetés, és máris vannak jó kiállítások, „a halmozott lomtárakból” pedig rendezett gyűjtemények születtek. Ortutay hangsúlyozza, hogy a kiállításrendezés elment az „üvegezett, krómozott külsőségek” felé, a tartalom lett kevésbé fontos, holott most mindennél jobban a megértést kell segíteni a dolgozó nép számára – utalt Ortutay arra, hogy a múzeumlátogatók összetétele (az iskolázottság tekintetében mindenképpen) ebben az időben jelentősen különbözött a két világháború közötti viszonyoktól. A beszéd kitér arra, hogy mennyit fejlődött a szovjet múzeumügy a cári időkhöz képest: az akkori 180 múzeummal szemben 1948-ban 1034 múzeum működött a Szovjetunióban, ebből az orosz föderáció területén 615 – jelentsen ez bármit is a minőségre nézve… Moszkva 60 múzeumát 1940-ben több mint 8 millió ember kereste fel, és minden kiállítás megfelelt a kívánalmaknak, amelyekről bővebben szóróanyagot biztosít a MMOK a magyar múzeumi szakemberek számára.
Ortutay részéről egy közepesen hosszú szöveg következett arról, hogy a valódi cél az ideológiai építés. Éppen ezért ilyen háromnapos konferenciát negyedévenként rendez majd a Központ. A közönséggel való élő kapcsolat példájaként hozza fel, hogy teret kell biztosítani a látogató bírálatának és javaslatainak, ezért létre kellene hozni egy „kívánság-ládát”, amelyet helyben és a Központban (be kell küldeni!) ki lehet értékelni, a választ pedig a helyi sajtóban közzétenni. Fő törekvése a MMOK-nak, hogy véget vessen a Budapest-központúságnak, de ne csak néprajzi és ásatási terepként tekintsenek az adott körzetre, hanem a dolgozó parasztság harcának részévé kell válni, ebben a segítségére lenni. Ugyanakkor a dolgozó munkásságban is tudatosítani kell az új értékeket, és az eddig elhanyagolt terület, az ipartörténet és munkásmozgalom története is figyelmet kell hogy kapjon. Ortutay Pécsről hozott példát: a helyiek által rendezett szörnyű bányászkiállítást szakszerű módon újra kell rendezni, és lenne mód megoldani a kerámia „munka-fejlődéstörténeti múzeumát” a Zsolnai-gyárban. Mivel az agrár-proletariátus politikai harcainak nincs gyűjteménye, a Munkásmozgalmi Intézet ehhez nem elég, helyben kell összegyűjteni „a munkásmozgalom győzelmeinek, szenvedéseinek dokumentumait”. (Ez meg is történt.)
A tanárok, és főleg a természettudományi tárgyakat oktató helyi pedagógusok szerepét taglaló hosszabb szöveg után ismét a helyi ötletekhez jut el Ortutay. Példaként Sárvárt hozza fel, ahol maguk a dolgozók kezdeményezték a freskók megmentését. A szónok óv a túlzott centralizációtól és a bürokráciától, de lesz mód ezeket a hibákat kiküszöbölni a továbbiakban.
Az első szakmai felszólalás Pogány Ö. Gáboré (1916-1998) volt, aki kifejezetten a vidéki múzeumvezetők előtt beszélt, az általuk beadott tervezeteket kiértékelve. A tervezetek legnagyobb hiányosságának PÖG az élesedő osztályharc kérdésében elmaradt állásfoglalásokat tartja, ami a múzeumok tájékozatlanságáról árulkodik. A MMOK máris segít, mert egy brossúrában összefoglalja, hogy mit is kell gondolnia a múzeumi munkatársaknak mindezekről. Ezt követően Pogány kénytelen megmagyarázni, hogy mindez miért nincs ellenmondásban Ortutay arra vonatkozó iránymutatásával, hogy kerülni kell a centralizációt és a túlzottan bürokratikus működést, de nincs könnyű feladata. Nem könnyíti meg a múzeumi szakemberek dolgát, amikor az önállóság és az elszigeteltség, illetve a kezdeményezés és a végrehajtás közötti finomvonalat kell megtalálniuk. (Érdekes, hogy az alapvetően kutató Ortutay gyakorlatiasabb módon közelített a muzeológia feladataihoz, mint az egyébként többnyire múzeumi munkát végző PÖG. De ez nyilván mentalitás kérdése volt.)
A végtelenül hosszú ideológiai iránymutatás után konkrét elképzelés az új állandó kiállítások megrendezésével kapcsolatban hangzott el Pogány részéről. Ám itt is a gyűjtemények és a szakemberek megléte mellett a helyi termelési problémákkal való foglalkozást emeli ki, az állandó kiállítások megrendezésénél fontosabban a termelői közösségekhez eljuttatott vándorkiállítások. (Reciprok-Ortutay ez is: ő ugyanis a dolgozót vinné a múzeumba, míg PÖG a múzeumot a dolgozóhoz.) „Ma elsőrendű harci terület a kultúra, a politikai és a gazdasági élet terén hatalmas sikereket értünk el, a kulturális területen is fel kell venni a harcot.” Ezt követően kitér a sovinizmusra mint a legnagyobb veszedelemre, de nem kevésbé veszélyes a kozmopolitizmus sem. Elégedetlen az Országos Történeti Múzeum kiállításával, amely előtt ma is szégyenkezve áll, mert nem mutatja be kellőképpen a nemzeti történeti emlékeinket, még mindig a régi rendszer nacionalizmusa érződik benne, „tápot kap a jobboldali szociáldemokratáktól, a Leon Blum-féle álmarxistáktól, akik a nemzetet elavult fogalomnak igyekeznek feltüntetni.”
Külön kitér a régészet problémájára. A legrosszabbul a szakma a középkori régészettel áll, míg a „fasiszta kultúrpolitika” idején nagy számban nevelődtek régészek, így a számok tekintetében jól állunk, de ők elsősorban őstörténettel, a honfoglalás előtti időszakkal foglalkoznak. Így elvárható, hogy most valamennyi régész ajánlja fel tudását a középkori magyar források feltárására, és ehhez az sem kell, hogy a feldolgozásban elmélyüljenek, ebben maradjanak csak a saját területükön. Miközben tehát keresniük kell a lehetőséget a segítésre, felejtsék el a „szakkorlátozottságukat”, hiszen csak így látják a teljes leletegyüttes társadalmi összefüggéseit, még ha esetleg át is nyúlnak egy másik kutatói körbe. A szakkorlátozottság burzsoá csökevény!
A néprajzi gyűjtések esetében az adatrögzítés hiányosságait hangsúlyozza Pogány, de erre csak alig pár mondatot veszteget. Ennél sokkal többet, hogy az ásatáson, gyűjtésen dolgozó szakember viselkedésében a „szocialista tudós” ideáltípusát kell hogy megteremtse, aki egyben a tudományunk és muzeológiánk agitátora, miközben érintkezik az ásatást végzőkkel, a néprajzi tárgyak felajánlóival. (Nyilván ez komoly figyelmeztetés volt arra vonatkozóan, hogy miről lehet beszélgetni a földjétől megfosztott, bizonyára boldogtalan gazdálkodóval.)
Pogány saját területe a művészettörténet, itt azt tapasztalta, hogy a vidéki gyűjtemények kevés kivétellel nem rendelkeznek értékes képanyaggal. Ugyanakkor szovjet példára a képzőművészeti gyűjteményt is lehet utaztatni, és itt elsősorban a kortárs művekről van szó, mert ezek felelnek meg a szocialista realizmus kívánalmainak, ugyanakkor ezek az utazó kiállítások „hajtóerőt” jelenthetnek a kortárs képzőművészek számára. „A képzőművészet kifejezi a szocialista építés nagy lendületét, hatalmas sikereit. (Vagyis propagandaeszköz, egyértelműen, nem pedig művészet.) Meg kell mozgatni a helyi művészeket az alkotásra, felvilágosításra. (Vagyis a minőség nem számít, csak a tartalom.) Ha még ez a művészet sem érthető, akkor előadássorozatokkal kell megismertetni a dolgozókkal, ahogyan ezt Miskolcon már meg is teszik.
A természettudományos gyűjtemények kifejezetten hiányosak vidéken, így ennek pótlását az Országos Természettudományi Múzeum kapta feladatnak: összegyűjtik, felmérik a vidéki gyűjteményeket, és odajuttatnak további anyagokat. Pogány szerint a „klerikális csökevénnyel” szemben való fellépést a természettudományos muzeológia eszközeivel lehet a leghatékonyabban elérni. (Vajon a világ teremtésének materialista magyarázatára gondol? Vagy arra, hogy a vidéki gyűjtemények kialakulásában korábban milyen jelentős szerepet vállaltak az egyházak, a papság képviselői?) Már ebben az évben is kap jelentős anyagot a székesfehérvári, a szombathelyi, a miskolci és a pécsi múzeum. Szegeden fejlődéstani kiállítást terveznek, a debreceni múzeumban pedig a természettudományi gyűjtemény mihamarabbi megnyitását tervezik.
PÖG kiemeli, hogy Győr jó munkát végez, készíti elő a várostörténeti és régészeti anyagra alapozott kiállítást, és ugyanilyen fontos feladat vár Kecskemétre, ahol a középkori kutatás is nagy hangsúlyt kap. Ugyanez a feladata Nagykőrösnek és Debrecennek, ez utóbbi „sokat tehet a muzeológia érdekében”, mert négy tudományágban is rendelkezik jelentős, bemutatható gyűjteménnyel. Ám ki kell hangsúlyozni, hogy azokban a városokban kell komoly erőfeszítéseket tenni, ahol erős a klerikális reakció (Eger, Kalocsa), ezért az a parancs, hogy ott a természettudományos kiállításra kell helyezni a hangsúlyt. Esztergomban pedig kifejezetten létre kell hozni egy múzeumot a természettudományos és néprajzi gyűjtésekre alapozva. (Az egyházi tulajdonú régészeti gyűjteményt 1949-ben államosították, ekkor nevezték el Balassa Bálintról, és tették „alá” a Keresztény Múzeumot is).
A meglévő képzőművészeti gyűjtemények kezelésében a „burzsoá múlt” (formalizmus) bemutatásával szemben a realizmus érdekeit kell szolgálni, a szegedi, debreceni anyag bemutatásához PÖG maga fog iránymutatásokat adni.
A beszéd utolsó szakasza az ideológia feladatok tömör összefoglalása, hangsúlyozva, hogy jelenleg osztály- és kultúrharc folyik, folyamatos a káros ideológiai befolyás, de a Központ ezért jött létre, hogy mindenben segítsen.
A hozzászólásokkal folytatjuk hamarosan.
Képek:
A szegedi Móra Ferenc Múzeum 1947-ben (Fortepan/Kozma János)
Ortutay Gyula
A konferencia anyaga bekötve, kézirat, 1950
A dbreceni Déri Múzeum 1960-ban (Fortepan)
Kiállításmegnyitó Szegeden 1967-ben, jobbra Pogány Ö. Gábor
