Nem háttérbe szorított festőfeleségek, névtelen modellek, elfeledett múzsák, hanem a korszak szépségideáljai, divatdiktátorai szerepelnek a Magyar Nemzeti Galéria Vágyott szépség című, preraffaelita remekműveket bemutató kiállításán, alkotóként és modellként egyaránt. A művészkör (Pre-Raphaelite Brotherhood, Preraffaelita Testvériség) kapcsán többször elhangzik a művészettörténetben csak az évtizedekkel későbbi időszakra használt avantgárd kifejezés, nem véletlenül. Életmódjukkal, alkotásról, művészlétről való gondolkodásukkal szembefordultak a kor elvárásaival, jelentős lépés volt ez a női szerepekről való modernebb gondolkodás felé.
Lizzie, azaz Elizabeth Siddal 1829-ben született. 20 éves korától egy kalapszalonban dolgozott, amikor kapcsolatba az egy évvel korábban alapított Preraffaelita Testvériséggel, nevezetesen Walter Deverell festővel, akinek modellt áll, de ekkor már maga is rajzolgat. Feltehetően őt látjuk Dante Gabriel Rossetti 1850-ben készült, és ebben az évben ki is állított Rossovestita című festményén. A következő években William Holman Hunt és John Everett Millais is megfesti, utóbbi Opheliaként, vízben lebegve. A kádban töltött téli napok következményeként Siddal tüdőgyulladást kap, orvosi számláit Maillais fizeti. Rossetti úgy dönt, hogy a továbbiakban csak ő festheti meg Siddalt, és tanítani is kezdi a tehetségesen rajzoló lányt, ám ekkor már nem csak munkakapcsolat van közöttük. Siddal verseket ír és Rossetti verseit illusztrálja. 1855-ben John Ruskin művészeti író az összes művét megvásárolja, majd pártfogóként fizeti orvosi kezeléseit. Mikor elfogy a pénz, Rossetti megfesti Paolo és Francesca da Rimini című művét, és több más alkotásával együtt eladja Ruskinnak. Lassan, de végül azt is eldönti, hogy felvállalja kapcsolatát Siddallal, és befejezi viszonyát Fanny Cornforth és Annie Miller modellekkel – ez utóbbi William Hunttal is szorosabb kapcsolatban állt, majdnem össze is házasodtak. Rossetti azonban vonakodik el is venni az egyre sikeresebb, de egyre betegebb Siddalt. 1860-ban mégis megesküsznek, Franciaországban töltik nászútjukat. Ezt követően Siddal már csak két évet él, közben halva születik gyermekük, feltehetően az asszony ópiumfüggősége okán. Hét évvel később, 1869-ben Rossetti exhumáltatja, hogy hozzájusson Siddal verseihez, melyeket a sírba helyeztek.
A hozzá külsőre is nagyon hasonló Annie Miller (1835-1925) katonacsaládból származott és pincérnőként dolgozott, amikor a preraffaeliták felfigyeltek rá, Hunt, Rossetti és Miller számára is modellt áll. Hunt úgy dönt, hogy feleségül veszi, így Palesztinába utazása előtt előírta, ki festheti meg, és gondoskodott arról, hogy mire hazaér, tanult menyasszony várja. Miller azonban több műteremben is megfordul, Rossettivel pedig szorosabb kapcsolatba is került. Hunt sértődötten felbontja az eljegyzést, Miller pedig feleségül megy egy arisztokratához, akinek több gyermeket is szül.
A tanult és alkotóként is tehetséges modellek, később feleségek szerepe a preraffaelita csoport felbomlása után, az Arts and Crafts mozgalom idején válik még jelentősebbé. Dante Gabriel Rossettihez és húgához, Christinához, valamint Siddalhoz csatlakozik William Morris és Edward Burne-Jones. Itt jön a képbe Jane Burden, egy lovász lánya, akire egy oxfordi előadáson figyel fel Rossetti és Burne-Jones. Burden modellt ül a csoport által készített Artúr-legenda falfestmény Guinevere-jelenetéhez Rossettinek, majd Morrissal dolgozik, akivel el is jegyezik egymást. Morris a szinte írástudatlan, de éles eszű lányt magánúton taníttatja, aki így hamarosan a társaság legolvasottabb, több nyelven beszélő, szépen zongorázó, választékosan beszélő tagja lesz – állítólag róla mintázza Vernon Lee Miss Brown alakját, akit mi G. B. Shaw Pygmalionjából Eliza Doolittle-ként ismerünk. Morrisnak nemcsak társa, gyermekeinek anyja, de neves alkotó is, aki ősi hímzési technikákat alkalmaz a modern belsőépítészeti és dekorációs igényekhez igazítva. Morris izlandi útja idején szorosabbra fordult a kapcsolata Rossettivel, a múzsa szerepét egészen a festő haláláig folytatja.
Lizzie Siddal és Jane Burden fehér arcbőre, hosszú, sokszor alig összefogott vagy szabadon lobogó vöröses haja, melankolikus arckifejezése teremtette meg a preraffaelita szépségideált, mely szembeszállt a viktoriánus szépségeszménnyel. Ám nemcsak külsejük, de öltözködésük, életvitelük okán is divatikonná váltak. A férfiak vonzódtak hozzájuk, a nők követni akarták őket. A művészettörténetnek ezt a szeletét ma már nem lehet megírni említésük és méltatásuk nélkül. A Magyar Nemzeti Galéria kiállítása majdhogynem központi szerepet is szán Siddaléknak, e szándékát már a tárlat címével is jelzi: a szépség ábrázolása mögött egyértelműen az alkotók tisztelete és rajongása áll modelljeik és múzsáik iránt.
Illusztrációk:
Jane Burden
Elizabeth Siddal
Annie Miller
