Ha belelapoz az ember Cserba Júlia új kötetébe, az az érzése támadhat, hogy a francia fotográfia egyes időszakait éppúgy alapvetően meghatározták a magyar tehetségek, mint a filmiparét Hollywoodban, a különbség pedig leginkább abban rejlik, hogy míg az amerikai filmgyártásban ma nehezen találnánk aktív magyarokat, addig Franciaországban ma is működnek fotográfusok, még a legfiatalabb generációból is.
Miközben évek óta várunk arra, hogy megszülessen a Magyar képzőművészek Franciaországban című, a maga nemében tényleg fantasztikus kötet update kiadása, a szerző, Cserba Júlia hozzáfogott egy, ugyancsak ott élt és alkotott (vagy ma is aktív) fotóművészek pályáját áttekintő könyvnek. A fényképek szerzői és publikációs jogai majdnem lefagyasztották a vállalkozást, főleg ami a hazai (magyarországi) közgyűjteményi hozzáállást illeti, de nyilván született valamifajta kompromisszum, vagy a publikált fotókat kellett alaposan megválogatni, hogy végül valóban megjelenhessen a kötet, a Magyar származású fotográfusok Franciaországban.
Ahogy a szerző már a bevezető tanulmányban is érzékelteti, a két világháború között szerte Európában és a tengerentúlon meghatározó szerepet játszottak az egyetemes fotóművészet és sajtófotográfia alakításában a magyar alkotók, akik – a festőkkel ellentétben – nem követők, hanem a trendeket meghatározó mesterek, művészek voltak. Nem lett volna értelme közismert életművekre, Kertészre, Capára, Brassaïra építeni egy ilyen kiadványt, a minél alaposabb áttekintéshez viszont olyan kutatómunkára volt szükség, amit csak helyben lehetett elvégezni, ami az évtizedek óta Párizsban élő, onnan publikáló Cserba Júliának megadatik, segítőtársra pedig egy fiatal, ugyancsak ott élő és fotótörténeti témákban kutató fotográfus, Cseh Gabriella személyében lelt. A franciaországi közgyűjtemények anyagának felmérése mellett az összes olyan újságot, folyóiratot át kellett lapozni, amelyik jellemzően jó minőségű fotográfiát publikált, a legnagyobb nehézséget pedig az okozta, hogy a nevek nem mindig tették egyértelművé, hogy a fotós magyar gyökerekkel rendelkezik. Ha valakiről kiderült, vagy legalább feltételezhető volt a magyar származása, ennek biztosítékát és a pályakép leírásához szükséges adatokat is meg kellett találni, levéltárban vagy az esetleges leszármazottak felkutatásával.
Figyelemreméltó életutak, elismerésre váró teljesítmények és megható történetek kerültek a kötetbe, csupa felfedezés. Az egyik ilyen Rogi André (született Klein Rózsi), akit annak ellenére feledett el utókor, hogy fiatalon Tihanyi Lajos, Csáky József társaságába tartozott, fotózta Matisse-t, Picassót, és Dora Maart – csak mintha férje, André Kertész amellett, hogy elhagyta, talán a levegőt is elszívta előle, így a hagyatéka is a Drouot-ban kötött ki, örökös híján. Ami még kutatható, azt Cseh Gabriella felkutatta, de bántóan kevés maradt utána. Aztán ott van Bernand-Mantel, aki csak azért lett „gyanús” Cserba Júliáéknak, mert a Béla név is feltűnt mellette. Valóban, a harmincas évek agyonfoglalkoztatott közéleti- és divatfotósáról van szó, aki Mohácsról indulva lett egy megható történelmi epizód részese. 1943-ban Edith Piaf énekelhetett a német fogolytáborokban őrzött francia foglyoknak, Bernand-Mantel pedig fotózott. Az elkészült csoportképekről portrékat nagyítottak, ezekhez útleveleket készíttetett Piaf, amiket becsempészett a táborokba, így mentett ki onnan több száz foglyot. A fiatal Moholy-Nagy Lászlót a fotográfia felé terelő Ergy Landau (Landau Erzsi) asszisztenséből, Nora Dumas-ból (Kelenföldi Telkes Nóra) neves aktfotós lett, Horna Kati (Deutsch Blau Katalin) pedig Kassák köréből indulva vált Mexikó keresett fotográfusává, természetesen Párizs – és a Capa-szerelem – érintésével.
Fontos értéke a kötetnek, hogy kitér azokra a képzőművészekre, akik fotográfiával is foglalkoztak, számba veszi azokat az ügynökségeket, amelyek magyar vonatkozása hangsúlyos, és azokat korabeli lapokat, folyóiratokat, amelyekben jelentős a fotóanyag, így komoly forrást jelentettek a kutatás számára.
