A Palazzo Reale olasz kurátora szerint még a szállítók szava is elállt, amikor Milánóban kicsomagolták a Szépművészeti Múzeumból érkezett Esterházy Madonnát, pedig ők már tényleg mindent láttak. Annál több ember nem fér be azokba a kiállítóterekbe, mint ahányan jelenlétünk idején voltak, pedig egy kapuval odébb Giotto Firenzéből érkezett freskótöredékeit és táblaképeit, néhány utcával távolabb pedig Michelangelo utolsó szobrát, a Rondanini Pietát lehet megtekinteni. A tárlaton eltöltött bő két óra felért egy passzív közvélemény-kutatással: a javarészt olasz közönség soraiból többen értetlenkedve kérdezték egymástól Rippl-Rónai kalitkás női portréja láttán, hogy tényleg magyar-e ez a művész, mások türelmesen végigfotózták Szinyei Majálisát, hogy egyetlen apró részletről se maradjanak le.

Milánó megtelt, az Expo az utolsó heteinél tart, a naponta több mint 100 ezer (a végéig 20 millió!) látogatót vonzó világkiállításhoz tekintélyes mennyiségű program kapcsolódik a városban, művészeti kiállításból is akad bőven. Ez jó hír lehet és rossz is a Da Raffaello a Schiele kiállítás számára, bár ha azt vesszük, hogy vendéglátók szerint ebben a tempóban 120-130 ezer fölé megy a Szépművészeti Múzeum/Magyar Nemzeti Galéria vendégszereplésének látogatószáma, akkor nagy baj már nem lehet. Nem a megnyitón, hanem egy szürke (időnként esős) hétköznap délelőttön jártunk ott, a 10 órás nyitástól folyamatosan érkeztek az érdeklődők, csaknem mindenki audioguiddal, ami azt jelenti, hogy nem az eső elől menekültek a Dóm melletti épület egyik zárt terébe, hanem meg akarták ismerni és érteni a kiállított anyagot. Lényegében tele volt a kilenc teremből álló kiállítótér, főleg az a terem, ahol Stefano Zuffi kurátor mondta el a kiválasztott művekhez fűződő szakmai és érzelmi viszonyát, sokan a fülhallgatót levéve hallgatták az alkalmi tárlatvezetőt. A milánói székhelyű, de jelenleg egyszerre Veronában és Velencében is kiállítást előkészítő kurátor elmondta, hogy az anyag gerincét az olasz közönség számára alaposan ismert művészek kevésbé ismert képei adják, több alkotás is a festő (Velázquez, van Dyck, Bellotto) pályakezdő éveiből származik, ezek fontos adalékot jelentenek az életmű megértéséhez. Több helyen megvilágította kurátori döntéseinek hátterét. Kiderült például, hogy a kiállítás azért indul az időben későbbi venetói művészekkel, mert Raffaello Esterházy Madonnájának az első terem nem biztosított volna megfelelő klímát, és hiába híresebb Tiziano Veronesénél, ez utóbbi férfi portréja erősebb, így ez került a terem középpontjába.

Az Esterházy Madonna tavaly már járt Milánóban, karácsonykor 40 napig a városházán állították ki, akkor 94 ezren tekintették meg az itáliai viszonylatban is rendkívüli alkotást, a mostani érkezést követő kicsomagoláson pedig a sokat megélt szállítók is elérzékenyültek. A kép egyik vázlatát Firenzében őrzik, ezen nem szerepelnek az alakok mögötti tájban elhelyezett római romok. A miértre Zuffi szívesen keresne választ a magyar művészettörténészekkel, de egyelőre csak saját magát érzi annyira szentimentálisnak, hogy ezen mélyebben elgondolkodjon. (Mi javasolnánk egy közös brainstormingot Tátrai Vilmossal, akinek munkásságát az olasz kurátor ismeri és elismeri, de személyesen még nem találkoztak.) Annibale Carracci Krisztus és a szamáriai asszonyából egy változatot éppen a milánói Brera Múzeum őriz, ezért is tanulságos a Szépművészetiét kiállítani.

A Cranach-hal, Dürerrel fémjelzett német teremről Stefano Zuffi elmondta, hogy az olasz közvélemény annyira csak az itáliai művészetet ismeri, hogy a német már egzotikusnak számít (a magyarról nem is beszélve), Messerschmidtnek pedig egyetlen szobra sincs Olaszországban, az Ásítót kiállítani történelmi pillanatnak számít. A kurátor személyes kedvence van Dyck idős házaspárt ábrázoló alkotása, egy majdnem gyermek festő meglepően érett munkája, az a terem pedig majd később következik, amelyikre a legbüszkébb.

Az egyik barokk teremben, a közvetlenül Tiepolo mellett elhelyezett Mányoki már ad némi előleget a magyar művészetből, majd eggyel tovább idősebb Markó Károly itáliai idillje következik (Zuffi úr szerint ez pontosan az, ahogyan a külföldi művészek elképzelik Itáliát), Munkácsy Liszt portréja, von Alt Pest-Budai látképe pedig nehéz helyzetben van, mert innen már látható Rippl-Rónai Kalitkás nője, ami a „kihallgatott” beszélgetések szerint két okból is meglepi a látogatókat: hogy létezik és hogy magyar. Szinyei Majálisa akár francia is lehetne, mondja a kurátor, és pont ez a kiállítás lényege: bejön a nép Raffaellóra, közben pedig rácsodálkozik Rippl-Rónaira, Vaszaryra és Szinyeire. Itt derül ki, hogy Zuffi büszkesége a századfordulós terem von Stuckkal, Rodinnel, Vaszary Aranykorával és Segantini művével, Az élet angyalával (amelynek nagyobb változatát szintén Milánóban őrzik), holott a kutatási területe a klasszikus művészet, nem pedig a szimbolizmus.

Bár a kiállítás címében Schiele neve is szerepel, az épületre kifüggesztett molinón mégsem tehették közszemlére a két, intim helyzetben ábrázolt hölgy alakját: a papír alapú műveket egy idő után – műtárgyvédelmi okokból – lecserélik újabb, Budapestről érkező grafikákra, emellett nem lett volna szerencsés ezt a témát hangsúlyozni, látótávolságra a Dómtól. (Hozzátesszük: az egyház itt annyira nem lehet „szívbajos”, ha a pazar katedrális felállványozott részein néhol mobiltelefon reklám villog, máshol pedig egy cipőmárka hirdeti magát.) Végül Cézanne Tálalója lett a vállalható befutó.

A lelkünknek jól esett, hogy Zuffi úr megemlítette Boskovits Miklóst: a 2011-ben elhunyt művészettörténész a milánói katolikus egyetemen tanított, bár a kurátor a másik, világi intézményben tanult, Boskovits emlékére szívesen összeállított volna egy lombardiai termet; erre végül nem került sor. Fontos adalék még, hogy a milánóiak tekintélyes összeget fizetnek a Szépművészeti Múzeumnak ezért a kiállításért, a múzeumi gyűjteményekből való válogatás egyfajta szponzorációs tevékenység is. (Ráadásul az olasz múzeumok szívesen vesznek kölcsön műtárgyakat, de a legritkább esetben adnak.)

A kiállítás februárban zár, ezt követően az anyag egy része rögtön utazik tovább Párizsba, hiszen márciusban a Luxembourg palotában szerepel a válogatás, a gazdag francia-magyar művészeti kapcsolatoknak köszönhetően több magyar művel, többek között Ferenczy Károly és fia, a szobrász Ferenczy Béni alkotásaival kiegészítve.