Nagyjából huszonöt éve értesült a hazai közvélemény a ma Seuso-kincsnek nevezett leletegyüttes amerikai felbukkanásáról, a régész szakma korábban, náluk előbb csak a bűnüldözők, bár akkor még csak illegális kincskeresők utáni nyomázásról volt szó – filmbe illő történet az egész. Ma múzeumszakmai ügy, klasszika-archeológiai és művészettörténeti kutatások tárgya, kurátori feladat, és bárki számára megtekinthető.
Nem először állítják ki a Seuso-kincset, mégis, valamiképpen ez az első. A Magyar Nemzeti Múzeum újraépítette épületének egy részletét, hogy nemcsak tetszetős, de minden elvárásnak megfelelő kiállítás jöhessen létre. A látogató az eleje és a vége között cikázik: a korszak értelmezésével kezdi, majd elámul a kincsek láttán, végül visszatér az elejére, ahol magyarázatot kap mindaz, amit látott. Mit jelentett a bőség, hol a helye a leletnek, kié lehetett és mit kezdett vele, mit jelentenek az ábrázolások? A nyitó folyosón számos megközelítés segíti a megértést, elhelyezi a társadalmi ranglétrán a feltételezett tulajdonost, megvizsgálja, mennyit ért az ezüst és az ezüstmű, mit jelképezett egy ilyen ajándék, milyen műhelyek készíthették, honnan és hogyan kerülhetett a Balatontól néhány kilométerre, miért áshatták el a tulajdonosai? Nem puszta leírásokról van szó, hanem tárgyakkal, jobbára a Nemzeti Múzeum gyűjteményében őrzött más leletekkel illusztrálják mindezt. Minden tárlót egy római kori (irodalmi) idézet vezet fel, ezek az írásos emlékek, feljegyzések, naplók, történetírói munkák nagyban segítenek a kutatónak és a látogatónak egyaránt elképzelni Seuso világát.
Ezt követően jutunk el a kincshez. Aki először látja, minden bizonnyal rácsodálkozik, hogy a tárgyak hatalmasak és díszesek, a készítő nem spórolt az anyaggal és a munkával, az ajándékozó meglehetősen bőkezű lehetett, Seuso pedig gazdag és igényes, de mindenekelőtt művelt, amit a tárgyakon megjelenő mitológiai utalások igazolnak. Aki egy kicsit is járatos a műkereskedelemben, az tudja, hogy a műtárgypiacon nincsenek ennyire tiszta anyagú és ilyen súlyú ezüsttárgyak, még a több száz évvel későbbi „antik ezüstök” között sem.
A tudósok finoman fogalmaznak: kétségtelen bizonyíték csak akkor lenne a pannóniai eredetre, ha a 70-es években megtalált tárgyak közül itthon előkerülne még néhány, de bármi, ami eddig ezt bizonyította, nem volt cáfolható. A gondolatmenet alátámasztását szolgáló két tárgy is természetesen helyet kapott a kiállításon: a kőszárhegyi ezüstállvány, ami a nagy leletnél egy évszázaddal korábban került elő, és időben begyűjtötte a múzeum, valamint az üst, amelyben a kincset elrejtették a kőszárhegyi pincében.
A Seuso-kincs. Pannonia fénye állandó kiállítás, kurátora Dági Marianna (Szépművészeti Múzeum) és Mráv Zsolt (Magyar Nemzeti Múzeum), szakmai lektora Török László (MTA), aki a tárgyak Magyarországra érkezése után felállított, a kutatómunkát koordináló munkabizottság vezetője volt. A tárlat június végi megnyitásával egyidőben megjelentetett katalógusban a kincs, a történeti kontextus és a megtalálás körülményeinek leírása is olvasható. Noha a fotók a legapróbb részleteket is kiemelik, a tárgyak megtekintésének élményét nem pótolhatják…
Fotók: Rosta József / Magyar Nemzeti Múzeum
