Sinkó Katalin évtizedek óta a gyűjtés- és intézménytörténet egyik avatott szakértője; a művészettörténész társadalom emellett a kritikai szempontú ikonográfiai kutatások megalapítójaként is tiszteli. Pedig kezdetben erős kétkedéssel fogadták újfajta módszereit, ahogyan tárgyait szokatlan perspektívából, a néprajz, a társadalomtudomány és a forráskritika eszközeinek felhasználásával vette vizsgálat alá.A társtudományok határmezsgyéjén mozgó kultúrtörténeti vizsgálódásai azonban mára nemcsak elfogadottá váltak, de egyre több követőre is találnak. Tavaly jelent meg a Magyar Nemzeti Galéria fél évszázados történetét feltáró kötete, amelyet a Műkritikusok Nemzetközi Szövetségének Magyar Tagozata a legjobb kritikai szövegként díjazott: a kötet a Nemzeti Képtár történetét alapításának gondolatától, a 19. század elejétől kíséri végig alapos figyelemmel és értő kritikával egészen napjainkig. A könyv Sinkó Katalin szakmai hitvallásának is tekinthető, hiszen élete és kutatói pályája ezer szállal kapcsolódik a Galériához.
– Tavaly jelent meg a Magyar Nemzeti Galéria ötvenéves történetét feldolgozó köteted. Ezt a heroikus munkát alig három év alatt, egyedül végezted el. Miért alakult ez így? Nem voltak társaid ebben a nagy vállalkozásban?
Dehogyisnem. Eredetileg a múzeum ötvenéves évfordulójának akart a múzeum egy Bulletin-számot szentelni, és kértek tőlem, azt hiszem, egyívnyi szöveget. De mennél jobban belemélyedtem a dolgokba, annál inkább láttam, hogy így nem lehet megírni a Galéria történetét. Mindig, amikor egy újabb résszel elkészültem, javasolták, hogy írjam meg még az előzményeket meg az „utózmányokat” is, úgyhogy kisgömböcként növekedett az egész. A kollégáim, a főnökeim, meg akik szerkesztették ezt a Bulletin-számot, kedvesek és türelmesek voltak kivárni a végét, noha akkor már rég lejárt az ünnep időpontja. (A Magyar Nemzeti Galéria alapítása 1957-ben történt – R. O.) Két és fél vagy három évig gyakorlatilag itthon, szobafogságban csak ezt csináltam, és nagyon nagy szerencse, hogy bele tudtam tekinteni az előkerült újabb dokumentumokba is. Kiderült, hogy mennyi forrás létezik erről a korszakról. Ezekhez az információkhoz próbáltam aztán egyebeket keresni. A téma teljes körű feldolgozásához még néhány évet további levéltári kutatásokra kellett volna áldozni, így idő híján a teljes anyagot nem sikerült feldolgoznom. De az előkerült források ahhoz elegendők voltak, hogy kérdések merüljenek fel, és azokra megpróbáljunk válaszokat találni.
– Az első olvasásra is feltűnő, hogy egykori kollégák, a Nemzeti Galéria történetét alakító fő- és mellékszereplők nem szólalnak meg a kötetben.
Sokat beszélgettem ugyan azokkal, akik átélői voltak az elmúlt évtizedeknek, és értékes információk is előkerültek tőlük, de a témát le kellett valahol határolni. Tapasztaltam azt is, hogy az események átélői többnyire csak a saját nézőpontjukból értelmezik a történteket. Így nem készítettem interjúkat a Galéria mostani és régebbi vezetőivel sem. Persze, abban azért bízom, hogy a tapasztalataikat majd ők is közzéteszik egyszer. Én most megpróbáltam egy kívülálló szemével nézni az intézmény sorsára.
– Beszéljünk a pályád kezdetéről. Elég sajátosan alakult…
Mindenki tudja rólam, hogy két évtizeden át, 1959-től a Bizományi Áruházban dolgoztam, ahol becsüs voltam Többek között azért is alakult ez így, mert akkor nem vettek fel egyetemre. Később, munka közben végeztem el az egyetemet.
– Hogyan történt, hogy éppen becsüs lettél?
Ez úgy jött, hogy leérettségiztem, és nem vettek fel az egyetemre, mert az édesapám egyházi újságnál dolgozott. Én voltam a négy gyerek közül a legidősebb, és édesanyám nagyon aggódott miattam. Gyakran jött az egyik szomszédasszony kölcsönkérni sót, ezt-azt tőle. Ő meg mindig panaszolta neki, hogy „nem tudok mit csinálni ezzel a gyerekkel, olyan élhetetlen, de imádja a múzeumokat”. Akkor kiderült, hogy a szomszédasszony a Bizományi jogtanácsosának a titkárnője. Behívtak, és elkezdtek beszélgetni velem. Kérdezték, hogy milyen képek vannak otthon? Erre én elmondtam, hogy „hát van egy ikon, meg van egy Aba-Novák-kép, egy fiatalkori, de nagyon vacak, utálom”. Ilyeneket mondtam. Ők meg: „Hát ez egy kész becsüs.” Mindenesetre felvettek egy kétéves becsüstanfolyamra. Ott mindent kellett tanulni a fényképezőgéptől a mosógépig. Minden szakmát más tanított, a képekről nem is tudom, mit kellett tanulni. Aztán letettem a becsüsvizsgát, évekkel később meg ellenőrző becsüs lettem. Ez egy bürokratikus rendszer volt, az én dolgom az lett, hogy egységesítsem az árakat, egyszerűen szólva észrevegyem, ha valaki, aki megvett egy képet az egyik boltban, ne vigye át a másikba drágábban eladni. „Szocialista” kereskedelem volt ez a javából. A képmemóriámat viszont ez a munka nagymértékben fejlesztette. Az akkori becsüsgarnitúra nagyon idős volt – régi kereskedők, akiket az államosításkor betereltek a céghez, a magánkereskedések ugyanis megszűntek – és ezek az emberek lassan kihaltak mellőlem. Én maradtam az egyedüli fia--tal. Szerettem volna egyetemre járni, de egy ideig nem engedtek. Amikor aztán azt mondtam, hogy akkor én is otthagyom őket, mégis megengedték, hogy nappalin elvégezzem, de munka mellett. Elmentem nyolc órakor az egyetemre, tízkor kinyitottam a Kossuth Lajos utcai boltot, és hat óra után visszamentem olvasni. Borzasztóan nehéz volt. Később lett egy nagy üzletköröm, ismertem a gyűjtőket, ők is engem.
– A Galériánál kezdtük, térjünk vissza ide. 1980-ban kerültél a múzeum nyilvántartási főosztályára. Hogyan vezetett az utad a BÁV-tól a Nemzeti Galériába?
Amikor eljöttem a BÁV-tól, egy éven át otthon maradtam. Majd megkeresett Éri Gyöngyi, a Galéria igazgatóhelyettese, aki ismert az egyetemről, és tudta, hogy van praktikus érzékem a képekhez, meg ismerem a gyűjtőket. És amikor a nyilvántartásban megüresedett egy hely, odavett. Jól tette, mert arra voltam való. Ugyanis nem voltam ismeretlen az ügyfelek előtt, és mivel én nem üzleteltem velük – ezt nagyon tiltották, figyelték a cégnél – nem is féltették tőlem sem a gyűjtőket, sem a múzeumot. Ez egy különös helyzet volt; szerencsém volt.
– Nem volt szokatlan dolog, hogy valaki a műkereskedelemből átlép a múzeumi világba?
Elmesélek erről egy történetet. Amikor bekerültem a Galériába, az ottani jogtanácsos, Berzy László, Isten nyugtassa, azt mondta nekem, „Hogyhogy maga ideadta magát a múzeumba? Ez iszonyatos rangvesztés.” Úgy tűnt neki, hogy én idáig valaki voltam, ismert becsüs, és most elmentem egy múzeumi „egérnek”. De engem ez nem érdekelt.
– Alighogy odakerültél a Galériába, rögtön egy nagy kiállítás szervezésébe kezdtél, az 1981-es, magángyűjtemények anyagából válogató kiállításéba.
Amikor a Galériába kerültem, még élők voltak a kapcsolataim a gyűjtőkkel, és így csináltuk Mravik Lászlóval azt a kiállítást. Akkor még létezett néhány olyan gyűjtemény, nem sok, egy kezemen meg tudom számolni, amelyik a háború előtt jött létre, tehát még a háború előtti állapotokat tükrözte. Aztán a magángyűjteményi kiállítás után olyan helyzet alakult ki, hogy a legtöbbjének vége is lett, mert a tulajdonosaik meghaltak, a gyűjtemények meg szétszóródtak. Azóta persze újabbak keletkeztek, de ezeket én már nem ismerem olyan alaposan.
– A múzeumi nyilvántartás teljes modernizációja a nevedhez fűződik. Mi motivált ennek az átalakításnak a kezdeményezésében és végigvitelében?
A művekre, képekre, szobrokra vonatkozó nyilvántartás, dokumentáció nagyon rendezetlen volt a nyolcvanas évek elején. Az akkori törvényeknek megfelelően más struktúrája volt, mint ma. Létezett egy tulajdonosok szerinti nyilvántartás és egy alfabetikus, művészek szerinti is. Én átéreztem az ügyfelek problémáját is, azt, hogy az adataik ne legyenek kiszolgáltatva senkinek. Már akkor elhatároztam, hogy a magángyűjteményi meg az intézményi adatokból egy nyilvános összeállítást kell csinálni. Ennek az volt az egyik akadálya, hogy egyes tárgyak esetében a tulajdonos neve is szerepelt a kartonokon. Elkezdtük tehát az adatok anonimizálását; majdnem egy évtizedig dolgoztunk ezen. Miután kitöröltük a neveket a kartonokról, már lehetett ebből csinálni egy nyilvános adattárat. Ezt összeillesztve a múzeumban egyéb helyeken található nyilvántartásokkal, létrejött egy nagy képgyűjtemény-katalógus, a szakértői munkának ez lett a bázisa. Aztán kiderült, hogy nagyon nagy szükség van egy negatívgyűjteményre is, mivel gyakorlatilag csak az tekinthető nyilvántarthatónak, amiről fényképes kartonnal rendelkezünk. A Galéria akkoriban vette meg a Petrás-féle negatívgyűjteményt, amelyik egy a második világháború előtti nagy fotókollekció volt; ő készítette az Iparművészeti Múzeumban lévő magángyűjteményi nyilvántartást a harmincas években, és annak a lemezei is hozzánk kerültek. Iszonyatos nagy mennyiség volt ez, nyolcvanezer negatív, amelyekből pozitív nézőképek formájában kartonrendszer készült, és ez is része lett a művekre vonatkozó nyilvántartásnak. A Galériában a magántulajdonra visszavezethető gyűjteményi állagoknak nyolcvanszázalékos a fényképezettsége, ami nagy dolog. Úgy gondolom, a múzeumokat eredendően a nyilvánosság számára hozták létre, és ehhez a nyilvánossághoz sikerült is ezzel a munkával hozzájárulnunk. Hogy a könnyű hozzáférhetőség máig nem valósult meg, az nem a múzeumon, de mondhatom úgy is, nem a múzeumokon múlott. A digitalizálás lett volna, vagy lenne a megoldás, mint mindenütt a világon, de erre sem itt, sem másutt nem jutott, és ma sem jut elegendő forrás. Nagyságrendekkel többet kellene erre költeni. Az eddig digitalizált anyag a múzeumokban őrzött műalkotások és dokumentumok töredékére terjed csak ki, noha vannak olyan múzeumok, ahol ez előrehaladottabb, például a Néprajzi Múzeumban, ahol nemcsak a művek, hanem a dokumentumok is elérhetők. A Galériában a gyűjtemények – festészet, szobrászat, grafika – ezen a téren prioritást élveznek. A magángyűjteményi nyilvántartás teljes anyagát a kilencvenes évek végén különben átvette a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, viszont a tárgyak fényképes, anonimizált kartonjait, dokumentációját a múzeum őrzi.
– Műtárgybírálat sincs már jó ideje a Galériában.
Be kellett szüntetni a bírálatot, mert olyan körülmények alakultak ki, amelyek lehetetlenné tették a korábbi gyakorlat folytatását. Egy idő után világossá vált, hogy nem elegendő a „bizottságosdi”, hiszen az egy blickre történő véleményadás nem azonos az alapos kutatással. Áttértünk a tárgyak részletes megkutatására, de akkor meg más jellegű problémák merültek fel. A leginkább érzékeny pontnak a felelősség kérdése bizonyult. Amikor pedig előfordult, hogy a szakértői anyagokat manipulálták, sőt ezek hamisításával is találkozni lehetett, akkor rájöttünk, hogy a kereskedelmi szakértés ügyeibe a múzeumnak nem szabad belefolynia. Persze ezzel nincs megoldva a múzeumi szakértés kérdése.
– Ennek a törvényi háttere hogyan alakult? Úgy tudom, Szabó Lászlóval segítettetek a múzeumi törvény előkészítésében a kilencvenes években.
Igen. 1995 előtt beterjesztettek egy új jogszabályt, amely nem akart többet, mint tovább ragozni az 1963-as törvényt. Akkor már láttuk, hogy az a fajta nyilvántartási rendszer, amelyik a tulajdonosra van építve, teljességgel irracionális, mert aránytalan feladatot rótt a múzeumra, mivel a múzeum nem hatóság. Illetve az ötvenes évektől próbálták hatóságként kezelni, de megfelelő jogosítványok nélkül. Mindennek volt egy ideológiai háttere is: némi leegyszerűsítéssel olyan jogelmélet volt érvényben, amely az egész államot voltaképpen hatóságnak tekinti, mert ugye mi a „nép állama” voltunk. Az új múzeumi törvénnyel ezt a helyzetet szerettük volna kivédeni.
– Beszéljünk egy kicsit a tudományos munkádról. A BÁV-nál és a nyilvántartáson is tárgyak között zajlott az életed. Gondolom ebből következett, hogy a műgyűjtés történetével kezdtél foglalkozni. Ami minden írásodban feltűnően új hang, az a komplex történelemszemlélet, a társtudományi, a néprajzi, a szociológiai, a történettudományos forrásfeldolgozás, a filológia és a forráskritika eszközeinek és módszereinek alkalmazása. Ezek segítségével azt sugalltad, hogy le kell számolni a korábbi sztereotip fogalmakkal, és reflektálva kell újragondolni a 19. századi magyar művészetről kialakított, generációk által hagyományozott képet.
Nem én voltam az egyetlen, aki forráskritikával foglalkozott, a saját szemléletem kialakulásához viszont egészen biztosan hozzájárult a korábbi szakmai praxisom is. Ha az ember a munkájából adódóan mindennap tíz lakásba el kellett menjen különböző szemlékre, akkor eleve megérezte a társadalmi különbségeket. Mondjuk a XIII. kerületben a hallban általában Viski- meg Újváry-féle paraszttájak voltak, az előszobában pedig Scheiber-képek. Nekem volt egy „képem” erről, meg arról is, hogy például milyenek a kitelepítettek körülményei, hogyan mentették a tárgyaikat, és így tovább. Ma is nagy szeretettel gondolok ezekre az emberekre. Ha elkerültem valahová, érdekelt az illető sorsa is; talán eredendően volt bennem egyfajta szociológiai érdeklődés. Udvari lakásban bácsika sír az ágya szélén… mindenféle ilyen helyzetek, és hogyan lehet mégis segíteni. Meg a kereskedők, a mindenféle típusú emberek, gazdagok és szegények, szóval ez egy afféle szociológiai tapasztalatszerzés volt. Másrészt az egyetemen megtanulhattam a stílustörténeti stúdiumokon, hogy mit kezdhetünk az általunk használt fogalmakkal. Nagyon sokat köszönhetek Marosi Ernőnek, aki akkor éppen tudománytörténettel foglalkozott. Akkor írta az Emlék márványból és homokkőből című kötetét, és erről tartott órákat nekünk. Ezeken arra lehetett rájönni, hogy szinte nincsenek is olyan fogalmak, amelyeket ne örököltünk volna, hogy szavainknak, fogalmainknak is mind külön történetük van, s általuk a régi elképzelések, történeti nézetek is ránk hagyományozódnak. Ez annyira megrendítette a biztonságomat, hogy rászoktatott egy reflexív magatartásra: annak a tudatosítására, hogy hát miféle nézeteket vallok is én voltaképpen? És amikor láttam, hogyan ismétlődnek évtizedekig, vagy akár egy évszázadon át a hagyományozott elképzelések, történeti nézetek, akkor azt gondoltam, hogy én megpróbálom másképpen. A harmadik, ami új irányba vitt, a néprajz volt. Édesapám jó barátságban volt Bálint Sándorral, a vallásos néprajz nagy tudósával, és őáltala kezdtem érdeklődni a terület iránt. Rájöttem, hogy a mindennapi életben a művészcentrikus szemlélet egy perc alatt lefoszlik a tárgyakról, mert a többség nem így nézi azokat. Ekkor kezdett el érdekelni, hogyan bánnak az emberek a tárgyakkal, a képekkel, hogyan, mi célra használják őket? Akkoriban, a nyolcvanas évek elején, bekerültem egy tudományos körbe, amelynek központja a svédországi Lund volt. Az ottani egyetemen működött a csoport Nils-Arvid Bringéus egyetemi tanár vezetésével, voltaképpen ő vezette be a tudományba a „Bildkunde” fogalmát. Ez tehát nem „Volkskunde” (néprajz) volt, hanem a mindenféle, nem csak művészi képekkel foglalkozó „Bildkunde”. Ez nekem jól jött, akkor kezdtem el kutatni az emlékműkultuszt például, ami szinte „kiátkozott téma” volt addig, és kínálkozott egy új módszer, amelynek alapján mondjuk a művek felállítása vagy recepciója hirtelen érdekessé vált. Néhány konferenciájukon részt vehettem, és ekkor kezdtem el kritikai szempontú ikonográfiai témákkal foglalkozni. Ez eleinte szakmai értetlenséget is kiváltott, valamiféle ellenállást, mert általam tisztelt kollégák felvetették, hogy nem is művészettörténetet művelek. Egy idő után ezek a módszerek mégis sokaknak megtetszettek. A múzeumot mint intézményt is társadalomtudományi szempontból kezdtem el vizsgálni. Ezek a munkák mind nagyon régen voltak, a nyolcvanas években; akkor a többség még másként gondolkozott. Az olyan témákról, mint például a Millenniumi emlékmű, mára tengernyi irodalom keletkezett, de senki sem emlékezik már arra, ami nem baj persze, hogy a nyolcvanas években én írtam erről az első cikkeket; de hát így volt.
– A mai közép- és fiatalabb generációban van néhány hasonlóan gondolkodó művészettörténész. Kialakult körülötted egy Sinkó-iskola? Te mit gondolsz erről?
Én nem gondolom sehogy. Vannak bizonyos elveim abban a vonatkozásban, hogyan kell viselkedni, mi a dolga egy kollégának a másikkal. Diskurálni kell, kérdésekre válaszolni, és hogy ez egy egészen fiatal ember esetében is kötelességem. Nem dolgom ugyanis, hogy megállapítsam, milyen lesz ő majd később, „mire viszi”, mert ezt nem tudhatom. Teljesen kezdőkkel is szívesen beszélgetek, ha kérdeznek. Ezekből a beszélgetésekből a legtöbbször én is tanulok. Ha ugyanis ők nem értik, amit mondok, akkor rosszul csinálom. Hogy létezik-e „Sinkó-iskola”? Őket kell megkérdezni.
– Nézőpontod szerint létezik a kutatásban pusztán művészettörténeti vagy történészi megközelítés, vagy ezeknek valamiféle egységes szemléletét kell megteremteni?
Tréfásan szólva, az a baj, illetve a tanulásnak a nagy akadálya, ha valaki sokat tud. Ez ellentmondásnak tűnik, de egyébként ez a képszakértésnek is nagy „akadálya”. A többség ugyanis általában azt képes meglátni a képen, amit már tud. A feladat: egy pillanatra elfelejteni, amit tudunk, és elfogulatlanul nézni egy tárgyra. Ez az alapvető háttere annak, hogy valakiből lesz-e szakértő, vagy nem. Ha valaki rögtön felmondja a lexikont, abból már sejtem, hogy magát a tárgyat voltaképpen nem is látja. És ugyanígy van a tudománnyal is. Sokan őriznek tanult konstrukciókat a fejükben, amelyeket valamikor felszedtek, és ezektől nehéz eltávolodni. Kell hogy legyenek előfeltevéseid, de kutatni úgy kell, mintha nem lennének. És figyelembe kell venni azt is, hogy a művészet nemcsak a miénk, művészettörténészeké, hanem mindenkié, aki ebben a körben valamit – bármit – keres.
– A Nemzeti Képtár-kötet elkészült, díjat kaptál érte. Most pihensz egy kicsit, vagy folytatod a munkát? Mik a terveid?
Nagyon megnyugtatott, hogy be tudtam fejezni ezt a kötetet. Azért is csináltam, mert hálás voltam a múzeumnak, hogy évtizedekig hagytak dolgozni, kutatni; azt hiszem, ez nem minden helyen van így. Amikor a Galéria munkatársa lettem, nagyon elszántam magamat, hogy mindent megcsinálok, amire képes vagyok, és nem tisztelem a kutatás terén a korábban rögzült „territóriumokat”. A főosztályon is, amelynek vezetője lettem, arra inspiráltam a fiatalokat, hogy járjanak be a többi osztályra. Így lassan kialakult a Galériában egy újfajta kommunikációs helyzet. Mondhatni, mindenki számára „átjárható” lett. Hogy manapság bárhol ne informálnának a legőszintébb jóindulattal, ez elképzelhetetlen. Ezt tudatosan kell pártolni. Annak idején, tehát a nyolcvanas évek előtt, azt hiszem, végül is Pogány Ö. Gábor bűne volt, meg az egész szocialista rendszeré is talán, hogy nem alakultak ki ilyen viszonyok. Nekünk már könnyebb volt. Amikor én odakerültem, Pogány már beteg volt, nem szólt bele a dolgunkba, így alakult ez ki. A kollégákon is múlik. Nem minden viszony „fölülről” függ, hanem igenis a beosztottaktól is. Ami pedig a terveimet illeti, több kötet, tanulmány megírása vár rám, és lesz talán a közeljövőben a Galériában egy romantikakiállítás, abban is lehetnek feladataim.
Radványi Orsolya
Fotó: Dezső Tamás
Megjelent a MúzeumCafé 16. számában (2010/2. április)
