Siófok egyike lett volna a Kádár-rendszer leggazdagabb településeinek, vagy ahogy ma mondják: magas lehetett az egy főre eső GDP, persze csak elméletben, hiszen a – valutában érkező – bevételek jelentős része feketén vándorolt a zsebekbe. A szakszervezeti és vállalati üdülők rogyásig voltak pihenő dolgozókkal, a „zimmerek” pedig NDK-NSZK egyesülő családokkal. Minderre most egy különleges kiállítás emlékezik, stílszerűen a siófoki szabadtéri színpadon.
A tárgyalt időszakban (persze csak nyáron) a Balaton fővárosában három társadalmi réteg képviseltette magát: egy szűk körű őslakos közösség (a „kerékpárosok”), a fapados hazai üdülők (a „gyalogosok”) és nem kevés nyugati turista (a „nyugati autósok”). A köztereket és az intézményeket is rangjuk szerint használták: a siófokiak dolgoztak, az üdülők gyönyörködtek, a nyugatiak pedig kényelmesen használták. (Magyar nem lakott szállodában, de még csak zimmer freiben sem, és bizonyos közösségi tereken, mint a bowling pálya vagy a dollárbolt, legfeljebb alkalmazottként volt jelen.) Nos, ebből ma már csak az őslakosok rétege hasonlít önmagára, a közterek és intézmények használatában mára megszűnt a szegregáció, ahogy láthatóan a társadalmi különbség is halványulni látszik a külföldi és a magyar nyaraló között: Siófok tulajdonképpen drága üdülőhely, az egykori vállalati üdülőkből pedig panziók lettek, sokféle vendéggel, hazaival és külföldivel egyaránt.
Mindez csak egy kis bevezető egy különleges kiállításhoz, melyet magángyűjteményekből állítottak össze és ki a siófoki Kálmán Imre Kulturális Központ szabadtéri színpada „folyosóin” és a valaha reklámoknak helyet adó felületein: olyan korabeli plakátok, fotók és képeslapok láthatók, amelyek a város történetének egy bizonyos, de mindenképpen meghatározó időszakát elevenítik meg: a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek nyarait. Bár a felirat kissé megtévesztő, hiszen a gyűjtemény tulajdonosaként Tóth-Baranyi Antalt jelöli meg, aztán mégis több gyűjtő hozzájárulását köszöni, mindenesetre a gyűjtemény darabjait digitalizálták és molinókra nagyították fel, így a szabadtéri kiállítás nem eshet áldozatául sem az időjárásnak, sem a színpad programjaira érkező közönségnek. (A kapu egyébként egész nap nyitva áll, a kiállítás estig ingyenesen megtekinthető.) A tárlat legnagyobb találmánya kétség kívül a képeslapok mindkét oldalának bemutatása, hiszen nem csak az üdülőt, kikötőt, szállodasort, parkot ábrázoló képet, hanem a levélíró lelkes sorait is olvashatjuk, az összes családtag kézjegyével ellátva, ahogy illik. Rövid, tömör és elfogódott mondatok, hiszen a felület nem adott több lehetőséget, mint ma egy sms, ez pusztán egy „poszt” volt a rokonoknak, barátoknak, nem pedig élménybeszámoló.
Hihetetlen képet nyújt a már ugyan felújított, mégis egy kicsit retró hangulatú nézőtér a fekete-fehér vagy az eredetileg sem éppen színhelyes képekkel körülvéve, és igazán szerencse, hogy a nézőtér ülőkéi már nem narancssárgák, mint annak idején, így nem vonják el a figyelmet a fotókról. Egy külön szekció emlékezik meg az akkori kulturális programkínálatról (hát persze, a Halló, itt Balaton! koncertek Koós Jánossal, Kovács Katival), mert akadt bőven, volt is hangzavar a környéken hetente többször is (versenyzett az oroszlányi bányászüdülő zenekarával, amelyik szintén szabadtéren, az üdülő kertjében tolta rendszeresen), hiszen a színpad a siófoki üdülőterület kellős közepén helyezkedik el – ezt akkor Marx térnek hívták, ma Jókai parknak.
Az augusztus 29-ig látható kiállítás egyetlen, de nem kicsi szépséghibája, hogy a vendégkönyvhöz kitett toll a Jobbik reklámtolla. Remélhetőleg a véletlen műve, mindenesetre kissé ellentmondana a tárlat akarva-akaratlan kádári nosztalgiájával…