A Kádár-rendszer múzeumalapítási boomja köszön vissza az intézmények jubileumi ünnepségeinek sorában: mostanában ünnepli alapításának félszázadik évfordulóját a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum (SOM), jövőre a szentendrei Skanzen, a Kassák Múzeum pedig negyvenedik születésnapját tartja vasárnap. A SOM ünnepi kiállításán jártunk.
A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum kicsit olyan, mint egy hiú színésznő: hivatalosan már elmúlt ötven, de inkább most ünnepli, letagadva pár évet a korából. Ám ennek oka nem az öregedéstől való rettegés, hanem hogy az alapítás több dátumhoz is köthető, emellett mostanra készült el a jubileumi kiállítás – mint a honfoglalás időpontja, amit az ünnepségsorozat elkészültéhez igazítottak. Mindezeket Varga Benedektől, az intézmény eddigi utolsó főigazgatójától hallhattuk, mielőtt átadta a szót elődjének, Kapronczay Károlynak, aki röviden beszélt a múzeum történetéről.
Megtudhattuk, hogy nem kellett sok ahhoz, hogy Gül baba türbéje adjon otthont a múzeumnak, ami földrajzi szempontból igen közel esik a Török utcai Orvostörténeti Könyvtárhoz, ám végül egy Margit utcai zöldséges keresztülhúzta az alapítók számításait. Végül Semmelweis szülőházának felújítása és kiegészítése mellett döntöttek. Itt helyezték el a névadó hamvait és itt, a mindössze négy embert foglalkoztató múzeumban nyitották meg az első kiállítást 1965-ben a nyolcvan fölött járó Fekete Sándor nőgyógyász-igazgató vezetésével. Antall József lényegében már a kezdetektől itt dolgozott, volt muzeológus, tudományos főmunkatárs, igazgató-helyettes és igazi lelke a múzeumnak, még a később miniszter Schulteisz Emil főigazgatósága alatt is, aki már ezt a pozíciót is miniszterhelyettesként töltötte be. A hetvenes években alakították át a szomszédos vendégházat, ezzel lett a múzeum alapterülete a teljes és tudott végre nemzetközi mércével mérve is jelentős tevékenységet végezni. A rendszerváltás előtt Antall sok „sebzett” embert hozott ide dolgozni és az ő ötlete volt az is, hogy a gyakran akadékoskodó Orvostörténeti Társaságot kebelezze be a múzeum.
Az egykori és jelenlegi munkatársakról készült udvari csoportkép után megtekinthettük a Tabáni titok című kiállítást, mely éppen ebben a laza hangnemben dolgozza fel a SOM történetét. A tárlat egyik szakasza kiállítás- és gyűjtéstörténet, de kötetlenül: a hatvanas évektől évtizedenként más-más típusú, az adott kornak megfelelő vitrinben állították ki az akkori emlékezetes kiállítások néhány tárgyát. Rengeteg fotó illusztráltja az elmúlt fél évszázadot: az építkezés, átalakítás emlékeitől a munkatársak vidám hétköznapjain át az „ilyen volt, ilyen lett” típusú képekig. A legizgalmasabbak mégis azok a levélmásolatok, amelyek tökéletesen jellemzik az intézmény káderpolitikáját, viszonyát a hatalomhoz és a látogatóhoz. Olyan finomságok olvashatók, mint Antall József hadakozása a közeli Várkert (akkor Budai Ifjúsági Park) briganti közönségével („kaliforniai hippytelepek hazai képviselői”, írja a kerületi tanácselnök-helyettesnek), vagy a tabáni lakók panasza arról, hogy miért nem bontják le inkább Semmelweis romos szülőházát, mert ha újjáépítik, kitakarja a Budavári Palota látványát. A rendszerváltás utáni első miniszterelnök eredetileg mellékállásra jelentkezett ide 1963-ban, mivel közben magyar-történelem szakosként tanított a Dolgozók Esti Gimnáziumában, de csak főállásban voltak hajlandók foglalkoztatni – így lett tudományos kutató a múzeumban. Ennek a döntésnek a dokumentuma is olvasható, miként egy telefon-ikresítési kérelem, hogy ne egyetlen készülékhez szaladgáljon az összes restaurátor.
A Tabáni titok bemutatja, hogy hogyan lehet szórakoztató módon, öniróniával viszonyulnia egy intézménynek a saját múltjához, hogy nyugodtan el lehet felejteni a pátoszt és az egykori múzeumvezetők „megkoszorúzását”: a tudományos eredmények értékéből semmit nem von le, hogy a muzeológus is ember.
Fotók: Semmelweis Orvostörténeti Múzeum/Blahák Eszter
